2008. október 31., péntek

Gilisztaűző varádics

Az előző bejegyzésben megmutattam a bimbós alakját, most felteszem a virágzót is.


2008. október 30., csütörtök

Ősz II.

Az elhúzódó vénasszonyok nyara idén elkényeztet a színeivel. Hol tündöklő, napfényes arcát mutatja, hol borongós, tompa fényeit.

A képekre kattintva jobban látható a virágok, levelek és termések finom textúrája.




Piros gólyaorr őszi levele




Kisvirágú őszirózsa




Kisvirágú őszirózsa (Fehér változat)




Kínai alkörmös virága




Kínai alkörmös termése





Seprence




Gilisztaűző varádics bimbó




Közönséges napvirág termése





Magas aranyvessző elvirágzás után




Selyemkóró




Vörös és sárga

2008. október 28., kedd

Naiv vagyok, avagy a cigánykérdés

A Népszabadságban október 8-án végre megjelent olvasói levélként a „Röpirat …”

Lásd itt: http://latogato.blogspot.com/2008/06/rpirat-cignykrdsrl.html

Számomra már az is furcsa volt, hogy egy baloldalinak tekintett lap mennyire nem érezte sürgetőnek a kérdést
.
Ennél is furcsább viszont, hogy az írás teljesen visszhang nélkül maradt, pedig azért bombáztam három hónapig a szerkesztőt drótlevelekkel, sürgettem telefonon, mert arra számítottam, hogy talán elindít egy vitát, amiből akár értelmes megoldások is kijöhetnek. Hát nem. (Október elején a pénzügyi válságnak még az oldalszelét sem éreztük, így nem mondható, hogy ez szorította volna másodlagossá a témát.)

Meggyőződésem, hogy a következő néhány évtized legsúlyosabb problémahalmazát söpörjük ezzel magunk mögé.

2008. október 17., péntek

2008. október 15., szerda

Závada

Régen készülök erről a könyvről írni. (Závada Pál: Idegen testünk) Nem elemzést, nem recenziót, csak néhány gondolatot.

Ilyen még nem fordult elő velem, egymás után kétszer olvastam el. Azt rögtön éreztem, hogy fontos könyv. Jobban meg akartam érteni, átélni, magamévá tenni.

1940. szeptemberében vagyunk, közvetlenül a második bécsi döntés és bő egy évvel a második zsidótörvény után.
Az erdélyi bevonulásról szóló „tudósítással” indít Závada. Tomboló lelkesedés és öröm. Először ironikusnak éreztem a szöveget, de rá kellett jönnöm, az csak a korabeli szóhasználat és fordulatok átemelése miatt tűnik annak.
Egy pesti lakás, ahol spontán gyűlik össze egy rokoni, baráti társaság és néhány újdonsült ismerős. Polgárok, kispolgárok: magyarok, zsidók, félzsidók, svábok. Esznek, beszélgetnek, isznak, flörtölnek. Vitatkoznak a napi eseményekről, kuncogva vagy harsányan röhögve hallgatják az egyikük férje munkaszolgálatból írt, olykor elég intim hangú leveleit és a válaszokat. (Munkaszolgálat, de még semmi borzalom: némi szolgálat, de utána bridzs partik, sörözés, séta a városban stb.) Folyik a vita Telekiről, a románokról, a Volksbundról, fajvédelemről - de itt még béke van. Ma még egy asztalt ülnek körül, a kisebbségi komplexussal jócskán megáldott költőpalánta gátlás nélkül adja elő mélyenszántó gondolatait a zsidók fajidegenségéről:


„Hogy végtére is a vérségi biologikum minden kaftánból-kivetkőzés meg polgári ruhával álcázó visszaélés dacára is mennyire meghatározza s egyben elárulja, ki az.
… a tűrhetőnél nagyobb tömegben és gyakrabban kell látnunk olyat, ami nem a miénk, hanem szembeszökően más, és ezzel szertefoszlatja bennünk az otthonosság érzetét.
… kerülgetni kell őket, hallgatni muszáj lármájukat, szagolni befülledt kipárolgásukat …
Kiről beszél ez?, súgja oda Emma félhangosan Jankának, aki rávágja, hogy rólunk édesem.”


Még egy asztalnál eszik a csülkös bablevest, de néhány év múlva hányfelé szalad szét az életük! Az idősíkok váltogatásából ez is kiderül.
Néha, mintha kulcsregényt olvasnék. Némelyik alak mintha hús-vér ember lenne. (Pl. Dohányos László = Erdei Ferenc?) Feltűnnek olyan háttérszereplők is, akik legalábbis akkortájt, közismertek voltak.
Závada alakjai megdöbbentően plasztikusak. Nem fekete – fehérek, az élet és mi emberek ennél bonyolultabbak vagyunk, és ezt megrázó erővel és nagyon is empatikusan ábrázolja. A leírásai, például a divatáru kereskedést a férje helyébe lépve vezető asszony mindennapi gondjairól, annyira hitelesek, hogy nyilván hatalmas kutatómunka alapozta meg azokat.

Fantasztikus stíluslelemény erősít rá arra, hogy ezek mind mi vagyunk, mi magyarok: majd minden alaknál előfordul visszatérően, hogy a narratívan indított mondat egyszer csak átcsap egyes szám (olykor többes szám) első személybe, és így folytatódik. Mi vagyunk a református egyházi méltóság, de a segédlelkész is, a zsidó boltos, a kissé cinikus, de lelkesen tudósító újságíró, a barátainak hamis papírokat szállító, kikeresztelkedett félzsidó asszony, a nyilas pártszolgálatos és az Államvédelmi Hatóság kihallgató tisztje is.

Závada nem ítéletet mond, hanem tükröt tart elénk. Szembe kellene néznünk végre történelmünkkel, a hangzatos szólamokat pufogtató „modern” népvezéreket áhítattal követő apáink, nagyapáink szellemével úgy, hogy közben magunkba is nézünk.

Az utóbbi évek legfontosabb könyve az „Idegen testünk”.