2009. március 6., péntek

Édesanyám

*


Édesanya, édesanyám, anyucikám – így szólítottam, mások előtt így említettem. A lányaimnak Dorogi volt.

Volt, mert február 6-a óta fizikai valójában nincs többé.

Az utolsó hónapjai nagyon nehezek voltak, és én is nehezen viseltem. Ö, aki annyiszor került gödörbe életében, ahonnan mindig kiverekedte magát, és fejét dacosan felvetve egyenes derékkal állt fel, látnivalóan feladta.

Polgári, kispolgári családba született 1920-ban. Nagyapám pénzügyi tanácsos volt hajdanán, és közben Piszkén egy pár holdas gyümölcsöst telepített, javarészt ritka fajtákat. (Gyerekkori emlék: még most is a számban érzem a batul alma illatos ízét.)
Az „Angol kisasszonyok”-hoz járatták: húgával ellentétben ő egy életre megutálta a képmutatást, a papokat és az egyházakat. A hierarchiát, a felsőbbséget mindig nehezen tűrte. (Volt kitől örököljem a keményfejűséget!) Én Budapest ostroma alatt születtem. Akkor a Lónyay utcában „laktunk”, hol fenn, hol a pincében. Lebombázott házak félig a levegőbe meredő szobáinak parkettáját hason fekve szedte fel ácskapoccsal és piszkavassal, hogy legyen mivel fűteni. Karkötői, nyakláncai változtak át krumplivá, de mesélte, azért nagyszerű vadast is sikerült varázsolni egy jól lekanyarintott lócombból.

Az ostrom előtt a „Weiss Manfréd”-nál, majd a „Metalloglobus”-nál dolgozott kereskedelmi levelezőként. A háború után az „EMAG”-nál volt titkárnő.
Még három éves sem voltam, amikor elvált apámtól. Nem bírta vele, és talán jött egy új szerelem is? Soha nem kérdeztem.
Második férjével sem járt jól: otthagyta őt és öcsémet egy fiatal ápolónőért, majd 56-ban disszidált. A Vöröskereszttel kellett megkerestetnie, hogy kaphassa a gyerektartást, amire akkor bizony nagy szüksége volt.

Nagyon rakoncátlan gyerek voltam, kétszer is balesetet okoztam. A másodikra emlékszem: négyéves lehettem akkor, éppen öcsémet pelenkázta, és én valamiért erőszakoskodtam. Öcsémnek melegített valamit a rezsón a szék mellet, és hiába szólt rám, hogy ne másszak a székre, addig-addig próbálgattam a fenekemet feltolni, míg végül a rezsón kötöttem ki. Csukamájolajjal kente be az összeégett arcom, aztán rohant velem az orvoshoz. Szerencsére semmi nyoma nem maradt, de az apám magához vett.





Később apám is megnősült, nagyon nem jöttünk ki a feleségével. Hiába mondogattam, hogy vissza akarok menni Édesanyához, aki akkor már Piszkén lakott, és ahol már többször nyaraltam. Végül 55 nyarán megszöktem Piszkére. (A gyerektartást tőle is bírósági úton kellett bevasalnia.)

Édesanya nagyapám halála után, 1953-ban költözött Piszkére, és ő küszködött a gyümölcsössel. (A tsz-be nem lehetett beadni, csak valamikor a 60-as években. Utána tönkre is ment minden.) Abból persze nem lehetett megélni, nagyobb volt a beszolgáltatási teher, mint amennyit a gyümölcs hozott, és ott voltunk mi is az öcsémmel. Nem is győzte egyedül, Sabla bácsiék segítettek. Őket Csehszlovákiából telepítették át. Volt egy kis ház a gyümölcsösben, ott lakhattak.

Bent a faluban, egy rozzant vályogházban laktunk, télen csak a konyhát fűtöttük, a szobába öcsémmel este úgy mentünk lefeküdni, hogy előtte bedugtuk az ágyba az újságpapírba tekert forró téglát. Reggelre a konyhában is megfagyott a víz a vödörben.

Szerettem Piszkén. A kapu előtt a kissámlin üldögélve mi is árultuk a buzáskörtét. Nagyokat csatangoltunk a Dunán, a határban és az erdőben. Nyáron mindig a Dunán voltunk. Nagyokat úsztunk, szedegettünk uszadékfát, meghajlított gombostűvel sneciztünk.

Édesanya természetesen kuláknak minősült, így csak segédmunkásként dolgozhatott. Előbb az Eternitgyárban kenegette a forró szurkot belülről a flansnikra, de 56 után kirúgták, és a Papírgyárba került. Kalender gép mellett dolgozott három műszakban, a norma miatt túlhajtotta magát, szívizomgyulladást kapott. Miután felépült, ott, a Papírgyárban portásként dolgozhatott tovább.

A 60-as évek második felében, a kádári konszolidáció után, valamelyest enyhült a helyzet, tanulhatott.



Látom magam előtt, ahogy a műszak után, hátul, a körtefa alatt ücsörög a kissámlin, számol, rajzolgatja az akasztófákat: pénzügyi ismereteket tanult. (Ez volt szörnyű, ez a kép, ez a kontraszt, ami de sokszor jött elő az elmúlt hónapokban, látva, ahogy rohamosan megy össze.)

Hatalmas előrelépés: bérelszámoló lett egy szövetkezetnél. Néhány év, néhány tanfolyam, mert tanult tovább, és előrébb lépett. Megpályázott egy intézetvezetői állást: előbb Basaharcon, majd később Tokod-altárón egy szociális otthon vezetője lett. Állandó harcban állt a „Járással”, „Megyével” meg a pártbizottsággal, mert keresztülvitt olyan fejlesztéseket, felújításokat, ami, bár elengedhetetlen volt, nem engedélyezték.



Basaharcra kb. három-négy órás utazással jutott el, ezért gyakran ott aludt. Később Dorogon kapott egy másfél szobás lakást. Itt már fürdőszoba is volt, és a vizet sem a kútról kellett hozni. Futotta már egy Himfi mosógépre is.
Végül intézetvezetőként ment nyugdíjba.

Öcsémmel közben felnőttünk, mi sem úsztuk meg válások nélkül. Ha úgy alakult, ott volt a helyünk nála.
Öcsémék végül ott is ragadtak.

Pestre kerültem, legnagyobb lányommal, míg kicsi volt, mindig nála töltöttük azt a bizonyos két hetenkéntit… Ha kisebbik lányaim valamelyike megbetegedett, jött ápolni őket.

Örülök, hogy elvihettem Erdélybe, Kalotaszegre, egyszer (akkor még) Csehszlovákiában is voltunk, Besztercebányán. Több helyre kellett volna elvigyem …

Az utóbbi években gyakran hoztam magamhoz hétvégékre. Amíg még meg volt a kis parasztházam, ott is szeretett lenni. Bogarászott a kertben, gyomlálgatott, mesélt a régi dolgokról és olvasott, olvasott.




Aztán jött az utolsó másfél év...


Két fiát nevelte fel, hat unokája és négy dédunokája volt.

És egy élete.


*