2015. január 29., csütörtök

Kedves Gulyás Márton!




Kedves Gulyás Márton, kedves Marci!

Néhányszor ugyan találkoztunk ilyen-olyan megbeszéléseken, de közelebbről nem ismerjük egymást. Hallgattam a beszélgetéseteket Rózsa Péterrel ma reggel a Klubrádióban, és nem állom meg hozzászólás nélkül.

Nem kimondva, de a mai magyar helyzetet, a kilábalás lehetőséget boncolgattátok, és többek között szóba került a DEKA, a Demokratikus Kerekasztal. Rögtön az elején ilyen mondatokat hallhattunk tőled (a kurzívval szedett a beszélgetés rövidített leirata): 
  
„… nagy respektben álló emberek váltak most köznevetség tárgyává …”

„ hol van a közösség a szervező magból [] megint egy elit próbál összeállni és programokat alkotni, ezek mögött nem áll közösségi akarat …”

(Valóban, az ORIGÓ ügynél vagy az internet-adó elleni tüntetésnél volt egy, az embereket összerántó, az aktuális ügyben valamiféle közösséggé szervező erő.) 

[]

Rózsa Péter: Ezért részesíti előnyben az utcai megmozdulást egy DEKA típusú, tárgyalásos [megoldással szemben?]  

Gulyás Márton: Szerintem mindegyikre szükség van, csak ezeket össze kell tudni kapcsolni, [] az utcán összejövő tömegeket össze kell kapcsolni azokkal a folyamatokkal, és belőlük kell kiindulni azokat a folyamatoknak, amik reformelgondolásokhoz elvezetnek.

A november óta lezajlott tüntetéseken összejött tömegek felháborodott emberekből álltak. A tüntetés ugyanis a tiltakozásról, a felháborodásról szól. Ez egy ilyen műfaj. Az emberek hiányolták ugyan, hogy senki nem mutatta fel a továbblépésre az irányt, de a tüntetések szervezőitől csak a következő időpontot kapták meg. Tüntetésszervezőktől, aktivistáktól - akikről kívülről ráadásul azt látják, egymással is huzakodnak - ezt nem kaphatták/kaphatják meg. A programalkotásnak nem az utca a terepe. Katalizátora lehet, de a nyilván sokféle elképzeléssel, vággyal és bizony: különböző világnézettel bíró ember nem fog az utcán még egy minimumprogramban sem megegyezni. Ezt valakinek elő kell készíteni, majd felmutatni: emberek, beszéljük meg! Itt kezdődhet el egy közösségépítés. Később te is mondtad, erre az eliteknek van kapacitásuk, szellemi tőkéjük.
   
Rózsa Péter: … nem korteskedem mellettük, de olvastam valamit róluk, az a céljuk, hogy eddig egymással nem beszélő embereket, felelősen gondolkodókat leültessen.

Gulyás Márton: Eléggé reflektálatlanul került összeválogatásra a társaság, amiben minden tiszteletet megérdemlő szakmai kiválóságok és egyébként levitézlett, leharcolt politikai szereplők is helyet kaptak. (Itt közbeszúrnám, lehet vitatni pl. a pártok meghívását, de elég furán vette volna ki magát, ha azt mondják, szélesre tárom az ajtót, de te és te ne gyere. Az pedig, hogy némelyik párt kit küldött, szerintem nem a meghívókat minősíti. Egy idő után úgy is rájönnek, nincs ott helyük.) Nyilvánvaló, hogy ez a két csoportosulás már önmagában problémát jelent egymásnak és távol tartja azokat, akikre szükség lenne bármilyen építkezéshez. És amire leginkább szükség lenne bármilyen építkezéshez az az, hogy ne ebben a „szakértői, jöjjenek össze, találják ki” gondolatkörben evickéljünk [] azok jöjjenek, akik közösségeket fejlesztenek. [] Alapvetően arra lenne szükség, hogy jófajta populista politizálást folytassanak végre politikai szereplők.

Tévedek, ha azt gondolom, közösséget csak valami köré lehet építeni? Igen, nagyszerű kis közösségek vannak. AVM, SZOCSOMA stb. Tiszteletreméltó munkát végeznek, de nagy, átfogó, a társadalom egészét átfogó programot nem ők fognak készíteni. Amit nem értek, mi az a „jófajta populista politizálás”? Ez valami paternalista forma? Vagy szocialista demokrácia? Bocs.

Valóban az emberi igényekből kiindulva, azokra megoldásokat adva [] vitákat lefolytatva, mi lenne az a közös nevező, amit el kell érnünk annak érdekében, hogy valódi alternatíváját kínáljuk az Orbán-rezsimnek, és ne egy másik elit által gondolt alternatíva mellett kötelezzük el magunkat. [] Nyilvánvalóan szükség van arra, hogy az emberek politikailag aktivizálják magukat, és nyilván az eliteknek van olyan kapacitásaik, olyan tőkéik, amit be tudnak kínálni egy ilyen folyamathoz, de nekik szerintem leginkább abban kéne elköteleződniük, hogy nem a régi barátaikat, elvtársaikat (Na, ez azért durva! Kinek az elvtársai? Ferge Zsuzsának, Iványi Gábornak?) vagy harcostársaikat [] hívják össze [] hanem, hogyan tudják elérni azt, hogy a politizálásba eddig bele nem kóstolt rétegek is csoportok is [] elkezdjenek ezzel foglalkozni, mert ez az igazi nagy talány, [] enélkül nem lehet alternatívát csinálni …

De hiszen ez a társaság azért jött össze, hogy lefolytassa a vitákat!

Valóban, ez a kemény dió. Miként lehetne ebben a kis országban elérni, ha valaki akar valamit csinálni, akkor aki tud, segít. (Egyébként én sem kaptam meghívót, de azt olvastam a fb-felhívásukban, mindenkit várnak, mentem.) Nagyon jó lenne, ha az ifjú aktivisták közül minél többen bekapcsolódnának. A korai időpont ellenére. Az ország talán megér ennyit. Korosztályi megfontolások okán és hogy a friss, korszerű szemlélet, a közösségépítő tapasztalat is megjelenjen. Belülről segíteni, építeni, nem a partvonalról fanyalogni, mint pl. az INDEX újságírója, vagy a Horn Gábor-Kéri László duó.

Barátsággal:

B. Molnár Béla

2015. január 27., kedd

DEKA




Lovas Zoltán & társai egy nagyra kerekített asztal mellé hívták azokat, akik változást akarnak. Odahívták az un. ellenzéki pártok képviselőit is – kivéve a szélsőjobb alakulatát. Abban bíznak – lehet, hogy naivitás – ezek a résztvevők hajlandók lesznek pártérdekeiken felülemelkedve, valóban az ország érdekében dolgozni.


Lehet vitatni ezt az elképzelést, számomra is hiteltelenek ezek a pártok, mint itt, az előző bejegyzésemben ezt meg is indokoltam. Ezzel együtt, azt gondolom, úgy indítani egy együttműködésre szóló meghívást, gyertek mindnyájan, de X, Y és Z ne jöjjön, fura lenne. Sokan így is hiányolták egyes személyiségek jelenlétét, kifogásolván, miért nem hívták meg őket, pedig, ha tájékozódtak volna, tudhatnák, nekik is elment a meghívó, de visszautasították vagy egyszerűen nem jöttek el.


Sokan meg azért háborogtak, miért volt ott pl. Kovács L. vagy Lendvai I.


Nem lehet mindenkinek egyszerre megfelelni.


Ennél súlyosabb viszont egyesek gúnyosan fanyalgó megnyilvánulása. Lásd pl. az ATV tegnapi „Esti kommentár”-jában Kéri László és Horn Gábor alakítását:

 

Mint mondtam, súlyos véleményem van a „díszellenzékről”, benne elsősorban az MSZP-ről, de a fentieknél már csak tisztességesebb Lendvai Ildikó tegnapi, január 26-i fb-bejegyzése. Érdemes rákeresni, így kezdődik:

Tegnap ott voltam a Demokratikus Kerekasztal alakuló ülésén, kb. századmagammal. Ahogy a résztvevők, az utólagos kommentárok is sokfélék. Változó arányban remény és szkepszis…




Más.


Mai hír: Bencsik János fideszes országgyűlési képviselő kritikus kormányértékelő írást jelentetett meg.

Valahol már írtam: az FKF ZRT. elküldte már a kocsikat a Damaszkuszi út takarítására.

2015. január 22., csütörtök

A helyzet




Az október vége óta zajló tüntetéssorozatról már írt boldog s boldogtalan. Sokan közzétették már a saját egyedül üdvözítő igazságukat.


Most én következem.


Néhány hét elteltével érdemes lenne józanul végiggondolni a dolgokat.


Nézzük a fanyalgók kifogásait.


Csak negatív üzeneteik vannak, nincs programjuk. Valóban. Ugyanis tüntetnek. A tüntetés, mint műfaj pedig nem szól másról, mint a tiltakozásról, a felháborodásról. A programokat nem az utcán szokták megalkotni. Egyszerűen elegük van. Elegük a hazugságokból, a szabadságuk folyamatos megkurtításából. Ezeket az ezreket ez vitte az utcára, ez fogja össze. Bizonyára van közöttük konzervatív, baloldali, liberális, ilyen vagy olyan párt szimpatizánsa.


Rossz szónokok, ráadásul össze-vissza beszélnek. (Ezt főleg a január 2-i, Opera előtti demonstráció után olvashattuk.)   Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, annyiféle vággyal, elképzeléssel, vízióval, szakmai tapasztalattal (vagy annak hiányával), esetleg pártszimpátiával. A szónokgárda összetételében is ez nyilvánult meg.


Egyenlősítő, kommunisztikus elképzeléseik vannak. Az, hogy elfogadhatatlannak tartják a mélyszegénység ijesztő terjedését, valamelyest csökkenteni akarják a legalacsonyabb (szinte semmi!) és a legmagasabb jövedelmek közti különbséget? Az, hogy tűrhetetlen, hogy gyerekek százezrei éheznek? 


Politikaellenesek, pártok nélkül képzelik el. Nemcsak a Fideszt, ezt az egész politikai elitet tagadják. Lehet, hogy rosszul artikulálják, de tudják, pártok nélkül nem működtethető a demokrácia. De ezekkel a pártokkal sem. A jelenlegi, magukat demokratikusnak nevező pártok vezetőivel sem, akik a fennálló hatalom díszellenzékévé váltak. Ezek lobogóit nem akarták látni. Ezek a pártvezetők tiltakoztak ugyan az alkotmányt kiütő új alaptörvény és az átírt választási törvény ellen, de összefogás címén egymást tiporták, hogy bekerülhessenek az új parlamentbe, és szépen letették az esküt erre az új, isten tudja hányszor módosított alaptörvényre. Július 26-án, lett volna az utolsó lehetőségük, hogy kevés hitelük maradékát megmentsék. Ama beszéd, ami Tusványoson elhangzott, újat ugyan nem mondott, de gátlástalanul a képünkbe fröcsögte, hogy O. V. célja a liberális demokrácia addigra is csak díszletként funkcionáló maradványainak felszámolása. Az ellenzéki pártoknak egyetlen logikus és morálisan vállalható lehetősége az lett volna: kivonulni a Parlamentből, minden együttműködést megszüntetni a hatalommal, és ezt világosan és egyértelműen elmondani a hazai közönségnek és külföldnek is. Ez lett volna az utolsó lehetőség. Nem tették meg, mára a hatalmat legitimáló díszletté váltak.


Nem csak a jelenlegi berendezkedést, az elmúlt huszonöt évet is tagadják. Először is szálljunk magunkba: nincs részünk abban, hogy idáig jutottunk? Nincs része ebben a jelenlegi ellenzéki pártoknak? Mi volt az eredendő bűn? A székházbotrány? A médiaháború? A pártfinanszírozás megoldatlansága? Az ügynökakták? Olajügy? Háttéralkuk? 30-70%?

Arról nem is beszélve, hogy a mai huszonéveseknek, harmincegynéhány éveseknek nincs, mert nem lehet emléke a rendszerváltás előtti korról. Annak hazugságairól. Csak a mai hazugságokat látják. Azt, hogy a „baloldal” tavaly tavasszal összefogásról beszélt, de a legfontosabb kérdés az volt, ki legyen a falkavezér. A közös munka, a közös program megalkotása abban merült ki, megvívják sunyi csatáikat a listás helyekért. Ez a kompánia lett volna vagy lenne az alternatíva?

Lehet, hogy kiabálnak. Lehet, hogy nem születtek szónoknak. Igen, az én ízlésemtől is távol áll a nem éppen szalonképes szavakkal megfogalmazott indítványuk az elmúlt huszonöt év politikusainak távozására. Dühösek. Nem kellene belátnunk, néhányan közülük a gyerekeink lehetnének, akikre ezt a csődtömeget hagyjuk?!

Dühösek és bizalmatlanok. Nem hagytuk magukra őket 2012 telén, majd tavasszal, amikor a tanulási jogaikért tüntettek? Meghatódva lájkoltuk Csillag Ádám (valóban csodálatos) felvételét a diákok és a kis pöttömök „párbeszédéről”, de békésen ücsörögtünk a fotelban, miközben ők a fagyos aszfalton tették ezt. Ki volt velük, amikor azt kiabálták: „Az alkotmány nem játék!”


Jó, lehet, hogy néhányan ott voltak, ott voltunk. De hányan?


Bizalmatlanok, és amit nehéz elfogadni, egymással is bizalmatlanok. (Erről is szólt ez a bejegyzésem: Életkép) Igaz, már többször becsapták őket, a pártok már többször rájuk akartak telepedni. Mégis, úgy tűnik, ebben a széthúzásban több a személyeskedő elem, az egyéni ambíció, az ego felmutatásának a vágya. Igen, ők is itt szocializálódtak ebben a szekértáborok és árkok szabdalta országban. Talán kinövik.


Szóval, mint az elején írtam, nem az utca a programalkotás helyszíne. Óvatos bizakodással figyelem az alakuló kerekasztal ténykedését, abban reménykedve, hogy a pártérdekek bomlasztó törekvései nem kerekednek felül. Az is reménykeltő lenne, ha a fiatal aktivisták előítéleteiket ideiglenesen félretéve sajátos látásmódjukkal, felhalmozódott friss tudásukkal gazdagítanák ezt a munkát.


Reménykedjünk.


2015. január 17., szombat

Azért van remény


Azért reménykedhetünk, a téltemető (Eranthis hyemalis) óvatosan, de már bújik.

Katt a képre + F11











2015. január 16., péntek

Életkép




Por van és lárma.

Az otthon kertjében békésen ücsörögnek kiült, foszló kárpitú foteljeikben, elvannak a nyugdíjukkal. Erre vártak. Pedig nem is öregek. Éveiket nézve nem. Olykor zsörtölődnek, egyikük a szemüvegét nem találja, másikuk a fogsorát, ezért egymást okolják. Néha, csak úgy megszokásból elcsoszognak a kerítésig – messzebb nem mehetnek, mert eltévednének, enyhe demenciájuk miatt már a nevükre sem emlékeznek. Bámulják a kerítés túloldalán a félmeztelen, izzadt, jobbra-balra köpködő melósokat, akik átépítés okán légkalapáccsal verik szét a házat. Néha aszott öklüket vagy botjukat rázzák feléjük, mert zavarja őket a por és a dobhártyát szaggató zaj.

A homokozóban is nagy a ricsaj. Lökdösődnek, szaladgálnak, megpróbálják túlkiabálni a zajt. A homokból gombócot gyúrnak, hol az öregeket, hol egymást dobálják, a hajuk, szemük már tele.

Aztán építenének.
-      
  -         -  Enyém a piros lapát, én találtam, én építem a várat!
-          -   Persze, csak azért, mert a te anyukád volt az óvó néni!

Egy másik belepisil a homokba: az enyém lesz a legnagyobb, ti hülyék vagytok!


Odébb egy banda csúzlival lövöldöz a járókelőkre, a kicsikre, a rozzantakra. Egy-egy jól sikerült találatnál egymást biztatva hangosan röhögnek.


A szürke panelépület ablakai néha kitárulnak, a lakók kihajolnak, értetlenül figyelik, mi történik. Aztán bemennek, vacsorát készítenek, bekapcsolják a tv-t.

Röpködnek a betondarabok, a falak repedeznek.

Lassan lemegy a nap, esteledik, a zaj nem csitul, de azért elvannak.