Fáber Ágoston keze alól egy
nagyon fontos és aktuális témát taglaló könyv került ki „Bourdieu: Elmélet és
politika” címmel. Főként azt fejtegeti, mennyire fér össze a szociológus
kutatómunkája az élete vége felé felvállalt politikai aktivizmusával.
Nem recenziót írok, hanem
aktualitása okán három gondolatot emelnék ki a műből: az egyes rétegek,
csoportok közötti kulturális háttér
különbözőségét, ezzel összefüggésben a racionális
érvelés problematikáját és az aktivisták által megszólítani kívánt emberek habitusának kérdését.
Egy majdani, reménybeli mozgalom,
amelyik célul tűzi ki egy élhetőbb világ kialakítását országunkban, nem hagyhatja
figyelmen kívül az erről írtakat. Ha tömeges felháborodásra okot adó esemény
következik be, sikeres mozgósítás, az emberek akciókészségének fenntartása a
leírtak szem előtt tartása nélkül nem valósulhat meg.
A decemberben még reményekkel
indult, de januárra elhalt tüntetéssorozat figyelmeztet arra, a szervezőknek,
aktivistáknak milyen nagy a felelőssége. Kidolgozott stratégia, összehangolt
taktika és világosan megfogalmazott cél nélkül nem szabad embereket
mozgósítani. Ez nem csak az aktuális tüntetés szervezőit hitelteleníti el, de
az emberek hitét, hajlandóságát a későbbiek tekintetében is rombolja.
A decemberi-januári
tüntetéshullám ezért halt el, nem beszélve a szervezők közé beszivárgott vagy
önállóan rászervező kétes elemekről és a helyzetet saját
pártlogikájuk-pártérdekeik szerint meglovagolni kívánó alakulatokról.
Nézzük a könyvet, három részt emelnék ki.
A társadalmi hierarchia
újratermeléséről írja:
„A reprodukció nem egy, az
uralkodó osztályok tagjai közötti tudatos összeesküvés, hanem egy
tehetetlenségi mechanizmus fel nem ismert voltának a következménye. Az elnyomás
– bourdieu-i értelemben – ugyanúgy nagyrészt tudattalanul zajlik, mint az
önalávetés az elnyomásnak.
[…]
Így lesz egy társadalmi osztály –
az uralkodók – műveltsége általános műveltség, egy osztály partikuláris
önkifejezési stílusa általános követelmény, amelynek partikuláris volta fel nem
ismert módon az uralkodó osztály tagjainak intézményén – és így az egész
társadalmon – belüli kiváltságos helyzetét még szilárdabbá teszi. És így válik
mindenütt – az iskolában, a kulturális vagy materiális javak fogyasztásában –
az uralkodó osztályok mércéje és perspektívája univerzális mércévé és
perspektívává. Ahogyan ezzel kapcsolatban Marx és Engels fogalmaz: »valamely kor uralkodó
eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.« Ez az, amit Bourdieu szimbolikus erőszaknak nevez.
[…]
Vagyis a szimbolikus erőszak azt jelenti, hogy a társadalom egy csoportja
(döntően az uralkodó osztály) általánosként és mindenkivel természetesként
fogadtatja el a világgal kapcsolatos saját(os) perspektíváját; például a
felsőbb osztályok kultúrájából általános műveltség lesz, és kérik számon e
műveltséget mindenkin, nem mellékesen azokon is, akiknek ezt a kultúrát
alig-alig volt lehetőségük elsajátítani.
Az imént elmondottak fényében nem meglepő, hogy
az uralkodó-alávetett
ellentétpár kialakulásához és tartóssá válásához Bourdieu szerint a ráció univerzalizmusának mítosza is
hozzájárul.
Az imént láthattuk, hogy az iskolában (de nem
csak ott) a társadalmi különbségek az észbeli, a képességbeli különbségek
köntösét öltik magukra, és ezért fontos ezt ismét leszögeznünk, mert az ész
uralmának legitimitását még a kiváltságos helyzetűek uralmánál is kevesebben
kérdőjelezik meg.
Bourdieu szerint e helyzet kialakulása
jelentős részben a felvilágosodás rációmítoszába belefeledkezett skolasztikusoknak nevezett gondolkodók
tevékenységének köszönhető. Közéjük sorolja többek között Jürgen Habermast is,
aki a társadalmicselekvés-elméletének csúcsára a racionális kommunikatív
cselekvést emelte, megfeledkezve arról, hogy az érvelő, racionális
kommunikációra – elsősorban gazdasági és iskolázottsági okokból – az embereknek
csak csekély hányada képes és hajlamos, valamint arról, hogy – ahogyan azt
korábban már láttuk – a személyközi-kommunikációs viszonyok nagy része hatalmi
viszony is egyben. Márpedig ha az »ész«, a racionális
kommunikáció lehetősége a társadalmakon belül és a különböző társadalmak között
is egyenlőtlenül van elosztva, akkor ez – mint egyébként az egyenlőtlenség
legtöbb formája – a dominancia kialakításának potenciális forrásává válik, és
így a Habermas által felvázolt idillikus, uralommentes kommunikáció helyett –
célellentétes következményként – az ész nevében gyakorolt uralom valósulhat
meg.
A ráció univerzalitásának feltételezésére épül
egyébként a demokratikus közélet mítosza is, amely elvben mindenkinek megadja a
jogot arra, hogy polgártársaival egyenlő módon nyilvánítson véleményt
politikai-közéleti kérdésekben, anélkül, hogy mindenki számára biztosítva
lennének a képességek és vagyoni lehetőségek arra, hogy valóban éljen is e –
formálisan létező – jogával.”
(59-61. old.)
………………………………………………………………...
„Bourdieu az 1990-es évek második
felétől a társadalmi aktivizmusban látta a neoliberális politikával szembeni
fellépés leghatékonyabb eszközét, és az 1995-ben Párizs egészét és
Franciaország egy részét hetekre megbénító sztrájksorozat szervezésében is
szerepet vállalt. Az általa felvállalt mozgalmiság kapcsán azonban kénytelen
volt szembenézni egy komoly problémával, nevezetesen azzal a szociológiai
alapvetéssel, hogy a cselekvők cselekvését társadalmi hátterük (származásuk,
tőkéjük, habitusuk) nagymértékben behatárolja. A hosszú ideig tartó, folyamatos kollektív cselekvés megvalósítását,
a mozgalmiságot tehát pontosan a Bourdieu által is felismert összefüggések
teszik – ha nem is lehetetlenné, de – kevéssé valószínűvé, mivel a sztrájkok,
tüntetések helyzete olyannyira rendkívüli és oly távol esik azok hétköznapi
rutinjától, akiket mozgósítani kíván, hogy könnyen megtörténhet, hogy a mozgósítandó emberek habitusa a
mozgalmi helyzetet mint »nem
nekünk valót«
azonosítja, és végül távolmaradásra készteti őket.”
(227.old.)
…………………………………………………………………
"A sikeres mobilizáció tehát
legalább három tényezőn múlik: a mozgósítást végző […]
legyen kellő mértékű szimbolikus hatalom birtokában, az ágensek habitusában
sikerüljön újra aktiválni valamely régóta szunnyadó diszpozíciót, és végül nem
nélkülözhetők a megfelelő körülmények …”
(255. old.)
(A félkövér kiemelések tőlem B. M. B.)
A mű a Napvilág kiadó gondozásában
jelent meg.
