A nyár vadvirágai I.

Lassan vége a nyárnak. Megmutatok néhány vadvirágot, amit ezen a nyáron fényképeztem. Az első részben még késő tavasszal, április közepétől május második hetéig készült képek következnek.




Tavaszi kankalin




Erdei gyöngyköles




Lila ökörfarkkóró




Mezei árvácska





Ligeti zsálya (bimbókezdemény)



Nehézszagú gólyaorr

Bagatelles

Néhány apróság és nem is olyan apróság az élővilágból:
(katt a képre)



Aranyos rózsabogár




Imádkozó sáska




Közönséges szénalepke

Édesanyám hagyatéka

Édesanya halála után (lásd: http://latogato.blogspot.com/2009_03_01_archive.html ) rám maradt néhány fényképalbum, és dosszié iratokkal. Amikor rám bízta, elsüllyesztettem egy fiók aljába, most elővettem. Az egyik dossziéban nagy halom keresztlevél. Mellbevágva csapott meg a történelem bűzös szele.
Teleki Pál miniszterelnöksége alatt fogadták el az un. II. zsidótörvényt. (1939. évi IV. tc.)
A rendelkezés a szabadfoglalkozásúak, az állami- és köztisztviselők számára kötelezővé tette dédszülőkig bezárólag a nem-zsidó származás igazolását.
Édesanya apai ágon felvidéki, anyai ágon Kecskemét környéki felmenői összes keresztlevelét be kellett szerezze. Elképzelem, mennyi utánjárással sikerülhetett.

(Érdemes a képekre rákattintani a nagyításért. A pecsétek felirata, pl. a második kép közepén így jobban olvasható.)






És akik nem tudták ezt produkálni? Ma már tudjuk, mi jött a II. és a III. zsidótörvény után.

Mindannyiunk szégyene, hogy megint loboghatnak az árpádsávos zászlók! Akik lobogtatják, tudják, mit tesznek?!

Érdekes, apám után nem maradtak meg ilyen iratok…

Lánclevél

Ma kaptam egy lánclevelet. Ezeket általában olvasatlanul törlöm, ezt viszont egy kedves ismerősöm küldte, és elolvastam.
Örülök, hogy elolvastam.

Bekopizom, ahogy kaptam:


A hajlott hátú néni

Egy motoros küldte ezt a levelet. Azt hiszem, nem kell
hozzá kommentár.

"Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál
induláshoz készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy
fekete ruhás,
fejkendős, hajlott hátú néni. Egészséget kívánt, majd
megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk, ezt
kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek
mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:

"Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradna k ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)


Majd folytatta:
- "Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?"
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy
fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás
és négy, azaz négy szelet kalács.
Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget
kívánt, és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!!
Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához,
és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy 40
körüli, erősen borostás
túramotoros imidzsébe. Kijött a könny a szememből.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal és
jobboldali politikusnak nevező, gátlástalan gazemberek,
akik fröcsögő nyállal próbálják
fekete-fehérre mosni az agyunkat, akik megosztanak,
nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt
okoznak ennek az
országnak, mint eddig bárki. Csak egyetlen egyszer
jönnének el ide, és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves,
görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit szaval a boltból
hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad
vadidegen embereknek.
talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor,
ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért
tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban."

Kitavaszodott!

Végre egy napsütötte, szép meleg hétvége!
Szombaton a Naplás tóhoz mentem. Az erdős, ligetes részen nagy foltokban ibolya, néhol fehér ibolyát is látni. A salátaboglárka sárgán kínálja magát a méheknek. A kecskefűz barkái kipattantak, már majdnem elvirágoztak.
Már elindultam haza, éppen elhagytam a tavat, amikor a szemem sarkából valami élénk sárgát vettem észre egy jó vizenyős, zsombékos részen. Ott virított a mocsári gólyahír.



Erdei ibolya





Fehér ibolya




Salátaboglárka





A kecskefűz virága




Bimbózó mocsári gólyahír




Mocsári gólyahír



Vasárnap Fóton voltam.
Az erős napsütésben fénylőn sárgállottak a tavaszi héricsek. Sötétlilán bimbózik az apró nőszirom és nyújtogatja sokszínű virágait a bársonyos tüdőfű.




Tavasz hérics




Az apró nőszirom bimbója




Bársonyos tüdőfű

Mégis lesz tavasz!

Már alig vártam, hogy egy kicsit jobb idő legyen. Jól esett végre egy kis egészséges, tiszta levegőt szívni, kimenekülni ebből a kicsinyes, tragikomikus dagonyázásból, ami éppen zajlik körülöttünk.
Jó pár hét késésben van a természet, de már ébredezik. Ezek a képek március 28-án készültek a Szentendrei szigeten.
A részletekért érdemes rájuk kattintani.


A pásztortáska még éppen csak előbújt




Ligeti csillagvirág




Salátaboglárka




Ébredező piros árvacsalán

Édesanyám

*

Édesanya, édesanyám, anyucikám – így szólítottam, mások előtt így említettem. A lányaimnak Dorogi volt.

Volt, mert február 6-a óta fizikai valójában nincs többé.

Az utolsó hónapjai nagyon nehezek voltak, és én is nehezen viseltem. Ö, aki annyiszor került gödörbe életében, ahonnan mindig kiverekedte magát, és fejét dacosan felvetve egyenes derékkal állt fel, látnivalóan feladta.

Polgári, kispolgári családba született 1920-ban. Nagyapám pénzügyi tanácsos volt hajdanán, és közben Piszkén egy pár holdas gyümölcsöst telepített, javarészt ritka fajtákat. (Gyerekkori emlék: még most is a számban érzem a batul alma illatos ízét.)

Az „Angol kisasszonyok”-hoz járatták: húgával ellentétben ő egy életre megutálta a képmutatást, a papokat és az egyházakat. A hierarchiát, a felsőbbséget mindig nehezen tűrte. (Volt kitől örököljem a keményfejűséget!) Én Budapest ostroma alatt születtem. Akkor a Lónyay utcában „laktunk”, hol fenn, hol a pincében. Lebombázott házak félig a levegőbe meredő szobáinak parkettáját hason fekve szedte fel ácskapoccsal és piszkavassal, hogy legyen mivel fűteni. Karkötői, nyakláncai változtak át krumplivá, de mesélte, azért nagyszerű vadast is sikerült varázsolni egy jól lekanyarintott lócombból.

Az ostrom előtt a „Weiss Manfréd”-nál, majd a „Metalloglobus”-nál dolgozott kereskedelmi levelezőként. A háború után az „EMAG”-nál volt titkárnő.

Még három éves sem voltam, amikor elvált apámtól. Nem bírta vele, és talán jött egy új szerelem is? Soha nem kérdeztem.

Második férjével sem járt jól: otthagyta őt és öcsémet egy fiatal ápolónőért, majd 56-ban disszidált. A Vöröskereszttel kellett megkerestetnie, hogy kaphassa a gyerektartást, amire akkor bizony nagy szüksége volt.

Nagyon rakoncátlan gyerek voltam, kétszer is balesetet okoztam. A másodikra emlékszem: négyéves lehettem akkor, éppen öcsémet pelenkázta, és én valamiért erőszakoskodtam. Öcsémnek melegített valamit a rezsón a szék mellet, és hiába szólt rám, hogy ne másszak a székre, addig-addig próbálgattam a fenekemet feltolni, míg végül a rezsón kötöttem ki. Csukamájolajjal kente be az összeégett arcom, aztán rohant velem az orvoshoz. Szerencsére semmi nyoma nem maradt, de az apám magához vett.

Később apám is megnősült, nagyon nem jöttünk ki a feleségével. Hiába mondogattam, hogy vissza akarok menni Édesanyához, aki akkor már Piszkén lakott, és ahol már többször nyaraltam. Végül 55 nyarán megszöktem Piszkére. (A gyerektartást tőle is bírósági úton kellett bevasalnia.)

Édesanya nagyapám halála után, 1953-ban költözött Piszkére, és ő küszködött a gyümölcsössel. (A tsz-be nem lehetett beadni, csak valamikor a 60-as években. Utána tönkre is ment minden.) Abból persze nem lehetett megélni, nagyobb volt a beszolgáltatási teher, mint amennyit a gyümölcs hozott, és ott voltunk mi is az öcsémmel. Nem is győzte egyedül, Sabla bácsiék segítettek. Őket Csehszlovákiából telepítették át. Volt egy kis ház a gyümölcsösben, ott lakhattak.

Bent a faluban, egy rozzant vályogházban laktunk, télen csak a konyhát fűtöttük, a szobába öcsémmel este úgy mentünk lefeküdni, hogy előtte bedugtuk az ágyba az újságpapírba tekert forró téglát. Reggelre a konyhában is megfagyott a víz a vödörben.

Szerettem Piszkén. A kapu előtt a kissámlin üldögélve mi is árultuk a buzáskörtét. Nagyokat csatangoltunk a Dunán, a határban és az erdőben. Nyáron mindig a Dunán voltunk. Nagyokat úsztunk, szedegettünk uszadékfát, meghajlított gombostűvel sneciztünk.

Édesanya természetesen kuláknak minősült, így csak segédmunkásként dolgozhatott. Előbb az Eternitgyárban kenegette a forró szurkot belülről a flansnikra, de 56 után kirúgták, és a Papírgyárba került. Kalender gép mellett dolgozott három műszakban, a norma miatt túlhajtotta magát, szívizomgyulladást kapott. Miután felépült, ott, a Papírgyárban portásként dolgozhatott tovább.

A 60-as évek második felében, a kádári konszolidáció után, valamelyest enyhült a helyzet, tanulhatott.

Látom magam előtt, ahogy a műszak után, hátul, a körtefa alatt ücsörög a kissámlin, számol, rajzolgatja az akasztófákat: pénzügyi ismereteket tanult. (Ez volt szörnyű, ez a kép, ez a kontraszt, ami de sokszor jött elő az elmúlt hónapokban, látva, ahogy rohamosan megy össze.)

Hatalmas előrelépés: bérelszámoló lett egy szövetkezetnél. Néhány év, néhány tanfolyam, mert tanult tovább, és előrébb lépett. Megpályázott egy intézetvezetői állást: előbb Basaharcon, majd később Tokod-altárón egy szociális otthon vezetője lett. Állandó harcban állt a „Járással”, „Megyével” meg a pártbizottsággal, mert keresztülvitt olyan fejlesztéseket, felújításokat, ami, bár elengedhetetlen volt, nem engedélyezték.

Basaharcra kb. három-négy órás utazással jutott el, ezért gyakran ott aludt. Később Dorogon kapott egy másfél szobás lakást. Itt már fürdőszoba is volt, és a vizet sem a kútról kellett hozni. Futotta már egy Himfi mosógépre is.

Végül intézetvezetőként ment nyugdíjba.

Öcsémmel közben felnőttünk, mi sem úsztuk meg válások nélkül. Ha úgy alakult, ott volt a helyünk nála.

Öcsémék végül ott is ragadtak.

Pestre kerültem, legnagyobb lányommal, míg kicsi volt, mindig nála töltöttük azt a bizonyos két hetenkéntit… Ha kisebbik lányaim valamelyike megbetegedett, jött ápolni őket.

Örülök, hogy elvihettem Erdélybe, Kalotaszegre, egyszer (akkor még) Csehszlovákiában is voltunk, Besztercebányán. Több helyre kellett volna elvigyem …

Az utóbbi években gyakran hoztam magamhoz hétvégékre. Amíg még meg volt a kis parasztházam, ott is szeretett lenni. Bogarászott a kertben, gyomlálgatott, mesélt a régi dolgokról és olvasott, olvasott.

Aztán jött az utolsó másfél év...


Két fiát nevelte fel, hat unokája és négy dédunokája volt.

És egy élete.


*