Április nyolcadika (Hevenyészett vázlat)

Annak az időszaknak, melynek 2018. április nyolcadika volt a végpontja, négy főszereplője volt: a Fidesz-kormány, az ellenzék (ellenzéki pártok), civil csoportok és végül(!) a választópolgárok (ma már nem használatos kifejezéssel: a nép).

Mielőtt a „választás” kimenetelének okait taglalnám, néhány általam használt fogalmat tisztázni kellene. Először is, a populista, a jelenségeket leegyszerűsítő, nacionalista, etnicista, vagy antiszemita gondolatokkal operáló pártokat jobboldalinak nevezem, szemben a konzervatívokkal, akik az adott helyzet megőrzését, a hagyományok tiszteletét – beleértve a Biblia tanításait - , a fontolva haladást részesítik előnyben.

Baloldalinak nevezem azokat a mozgalmakat, pártokat, melyek a szegényebb néprétegek, az egyik napról a másikra élők, a legelesettebbek, az kilátástalansággal küzdők képviseletét vállalják fel, az ő érdekükben tevékenykednek, politizálnak.

Nem megyek bele az elmúlt nyolc év elemzésébe, sokan leírták a Fidesz hatalomtechnikai manővereit, a hatalomkoncentrálás mértéke kb. a negyven évvel ezelőtti mértékűnek felel meg úgy, hogy a Fidesz a tömegtájékoztatást is maga alá gyűrte.

Fidesz-kormány

A Fidesz számára hatalma megerősítésére a sors ajándéka volt a 2015 nyarán kezdődött menekültválság. Ekkor lökte Orbán az országot a morális mélységbe.

Akik nem láttak a dolgok mögé, nem tájékozódtak, elborzadva nézhették a Keletihez terelt embertömeget a beton mellvédről, mint egy színházi karzatról. Közben aláfestésként a kormányzati hazugságáradat sulykolta, mit kell látniuk, gondolniuk. A témába bulldog módjára kapaszkodva lassan három éve megy az agymosás Brüsszelezéssel – és hogy ki ne maradjon némi, nem is nagyon bújtatott antiszemita felhang – Sorosozással megspékelve.

Ez az aljas manipuláció az Orbán rezsim legnagyobb bűne. Évtizedek kellenek majd, hogy az ország ebből a mentális és morális válságból kikecmeregjen. Ha egyáltalán.

Ez persze arra is jó volt, hogy elterelje a figyelmet a kormány és holdudvara egyéb mocskos ügyeiről.

Ezzel együtt érezhető volt az elbizonytalanodás, nem volt véletlen a hirtelen bedobott Erzsébet utalvány a nyugdíjasoknak és a „rendkívüli hideg” miatti 12.000.-Ft-os szavazatvásárlási ajánlat. (Megjegyzem, szánalmas, ahogy többen nekiestek a nyugdíjasoknak, mondván, Orbán megvette őket. Ennyit az un. baloldal értelmi színvonaláról.)

Ellenzéki pártok (Elsősorban az MSZP + ikertestvére)

Az ellenzék az elmúlt ciklusban is eljátszotta a neki kiosztott szerepet. Reagált a kormányzati intézkedésekre, sajtótájékoztatókat tartott, követte az eseményeket. Itt Budapesten.

Ha olyan esemény, tüntetés volt, amit nem ő szervezett, de médiamegjelenés volt várható, természetesen ott termett. (Pl. a CEU-tüntetésre szépen, öltönyben, nyakkendőben kivonult a teljes MSZP vezérkar, és mosolyogva álltak és nyilatkoztak a kamerák gyűrűjében.) Amikor viszont már nem csak a tényfeltáró újságírók, hanem az OLAF is visszaélésekkel terheltnek és a miniszterelnök családjáig érő csalássorozatnak írta le az Élios-ügyet, a magukat a legnagyobb demokratikus ellenzéki pártként aposztrofáló alakulatnak eszébe sem jutott az utcára hívni tagjait, szimpatizánsait, más dolguk volt. Akkortájt éppen a többi párttal egyeztettek irodáikban a befutó helyek elosztásáról.

Persze ez csak a felszín, a lényeg abban van, amiről hajlamosak megfeledkezni. Ferge Zsuzsa egy interjúban emlékeztet a szocialista kormányok időszakára: „… az egyik legérdekesebb tanulsága az elmúlt 25 év vizsgálatának, hogy még a magukat szocialistáknak nevező kormányok is mennyire kevéssé voltak szocialisták:

„Még a programjuk is nagyon kevéssé mutatott szociáldemokrata elemeket, kevés vagy semmi szó nem esett egyenlőségről, szegénységről, társadalmi integrációról.”

„A 2008-as válság után két kivétellel az Európai Unió összes államában növelték a jóléti kiadásokat, és ebben az adott országok lakosai partnerei voltak a kormánynak, mert megértették, hogy most új veszélyek vannak és akik érintettek, például a munkanélküliek vagy a szegények általában, a korábbinál nagyobb segítségre szorulnak.

A két ország, ahol a jóléti kiadások a válság utáni években is csökkentek, Észtország és Magyarország volt. Komoly, nem csak szociálpolitikai kérdés, hogy ez miért lehetett így.”

Az ellenzéki pártok, már hónapok óta magukkal és egymással voltak elfoglalva, ahelyett, hogy a vidéket járva igyekeztek volna elmondani, milyen országot kívánnának teremteni a NER helyett. (Rövid, világos program helyett ilyen, rém épületes üzenetek, ígéretek jelentek meg, mint tizenharmadik havi nyugdíj, ingyenes közüzemi szolgáltatások stb.) A kampány teljes időszakában vagy egymás ekézéséről vagy arról szóltak a hírek, azt olvashattuk az utolsó napig: egyeztetnek, nem egyeztetnek, segítik egymást, mégsem. Ha a szavazópolgár még figyelt is rájuk, csak azon gondolkodhatott el, vajon képesek lennének kormányozni?

Civilek

Sokan látták az ellenzéki pártok tehetetlenkedését, szűklátókörűségét és több csoport is alakult, megpróbáltak nyomást gyakorolni a pártok vezetőire, kikényszeríteni a koordinált indulást, illetve a szavazópolgárokat ebbe az irányba befolyásolni. Mint utolsó szalmaszálba kapaszkodtak ebbe, és hatalmas energiákat mozgattak meg az utolsó hetekben, napokban.

Egyes csoportok, némely, korábbi életművük okán megbecsült értelmiségiek érvelését magukévá tették, és az együttműködésbe, koordinált indulásba a Jobbikot is bekapcsolták. Súlyos mentális és morális félresiklás. Ezt még akkor is le kell írnom, ha olyan barátaim is részt vettek ebben, akiket munkájuk, tenni akarásuk okán nagyra tartok.

Választópolgárok – a nép

„Kormányváltó hangulat van!”- hirdették az ellenzék prominensei, írták hírportálok. Közben a 444.hu újságírói egy héttel a választás előtt körülnéztek Borsodban, és egészen mást tapasztaltak:

„Több mint húsz helyivel beszélgettünk a három településen, főleg szegény, hátrányos helyzetű, sok esetben közmunkát végző emberekkel. Ők pedig félelmetesen precízen mondták fel a kormány utóbbi hónapokban, sőt, lassan már években sulykolt üzeneteit, és tökéletesen rámutattak arra, miért okoz hatalmas károkat az, hogy a Fidesz-KDNP csúcsra pörgette a félelemkeltésen alapuló propagandát.”

Egy hátrányos helyzetű embereket segítő alapítvány vezetője írta:

„ (A támogatottjainknak fogalmuk sincs arról, mi az a civil szervezet, mi az a Soros törvény ... és azt sem tudják, milyen helyzetben van az [Alapítvány].) Az üzenet, ami átment, és mindent vitt: az a rettegés a migránsoktól. Egyetértenek mindannyian abban, hogy a Fidesz megvéd a nőerőszakoló migránsoktól. Ezt hallották a tv-ben, állandóan … mit gondolhattak volna?”

Az ellenzéki pártok vezetői burokban élnek, csak saját köreikben mozognak. Talán nem ártott volna az öltönyt, nyakkendőt levéve valamelyik segítő szervezethez csatlakozni időnként. Ezektől a vezetőktől nem is várnám el. Csak a szűken értelmezett pártérdekek és saját egzisztenciális érdekeik vezették őket. Céljukat elérték, bent fognak ülni a parlamentben, leteszik esküjüket Fidesz Alaptörvényére.

Még egy adalék Pestről, a helyzet totális félreértéséről: nyolcadikán este a várakozás idején kormányváltó hangulatról beszéltek, és az egyik elemző felvetette a Fidesz esetleges kisebbségi kormányalakítási lehetőségét is, majd beszélgetőpartnerével azt latolgatták, ezt a szerepet felvállalja-e Orbán.

Sok, magát baloldalinak valló háborog és „birka népet” emleget. Először is: láttak alternatívát? Van ma Magyarországon baloldali párt, amelyik az esélyegyenlőségért, a szegények, elesettek érdekében politizál? Tovább megyek: van ma Magyarországon konzervatív párt?

Utolsó kérdés: ’89 után melyik nem jobboldali kormány tett azért, hogy ne csak a piacgazdaságot és a képviseleti demokrácia alapintézményeit teremtsék meg, de a mindennapok demokratikus működését is?

Epilógus

Ez nem választás volt. Szépen elfogadtuk a Fidesz agymosással megírt forgatókönyvét és besétáltunk saját érdekei szerint kialakított választási törvénye színfalai közé. Eljátszottuk a „mintha demokrácia lenne” c. szomorújátékot. Legitimáltuk a Fidesz hatalmát.

Pedig egyszer vége lesz, csak attól félek, hogyan.

Lehet, nekem már nem kéne félnem.

Szocialista demokrácia? Köszönöm, nem!

Még májusban itt azt írtam: „Úgy tűnik, az MSZP-nek még egy választási bukás kell, hogy talán ráébredjen, a demokratikus oldalnak ugyan fontos-, de nem egyedüli, és nem főszereplője.”

Mesterházi a Műegyetem előtt összefogást skandáló tömeg hallatán megsértődik mint egy durcás hercegkisasszony, majd a többiekkel együtt kórusban zengi: „Gyurcsány a hibás!”

Többen leírták itt is, én is tanúsíthatom, nem egy csoport provokációja zavarta meg a méltóságteljesnek és gyújtóhangulatúnak szánt beszédet, a tömeg hangjában az ország demokratikus érzületű részének követelése visszhangzott.

Bajnai sem ezt ígérte egy évvel ezelőtt!

Persze, hadd citáljam B. Brechtet, kissé átírva:

„Nem volna ezúttal

egyszerűbb, ha az Élcsapat

feloszlatná a népet

és újat választana?”

Igen, ugyanis ez az élcsapat mentalitás nagyon ismerős! Miként az is: „A kongresszusunk eldöntötte!” Túl sokan vagyunk még itt, akik megéltük, milyen az, ha a „szocialista demokrácia” jegyében egy párt szabja meg a kereteket, a határokat.

Új megállapodás kell, és újra kell fogalmazni a célt! Nem pusztán az Orbán-kormány leváltása a cél! A demokratikus jogállamhoz kell visszatérni.

A jelen helyzetből egyetlen kiút mutatkozik, az a korábban javasolt, de gyorsan elfelejtett menetrend, miszerint az Orbán-rezsim leváltására jöjjön létre egy összellenzéki együttműködés azzal a programmal, hogy az új, ideiglenes országgyűlés átmenetileg állítsa vissza a 2010-ben érvényes alkotmányt (vagy módosítsa a jelenleg hatályos alaptörvényt), alkossa meg a legfontosabb törvényeket, szilárdítsa meg az ország gazdasági helyzetét és záros határidőn belül írjon ki új választásokat egy újraírt (kétfordulós!) választási törvény alapján. Az így megválasztott, már legitim országgyűlés feladata legyen az új alkotmány kidolgozása és népszavazás útján történő megerősítése.

Mint a hivatkozott cikkben is írtam: Magyarország érdeke nem a hatalomváltás, nem valamelyik, most ellenzéki párt helyzetbe hozása, hanem visszatérés a liberális, konszenzuális demokráciához, egy normális váltógazdálkodáshoz. 

Ha a mostani megállapodás pártjainak vezetői ezt nem értik meg, 2014-ben nem lesz változás. A történelem és az ország előtt a felelősség pedig ezeket a pártokat, de elsősorban az MSZP-t terheli.

Megjelent: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/335885_szocialista_demokracia_koszonom_nem

Együtt, de mire?

A most együttműködésre vállalkozó felek akkor arathatnak győzelmet, ha közösen kijelentik, nem baloldali hatalomváltás, hanem egy konszenzusos rendszer kialakítása a céljuk, ahol helye van a konzervatívoknak, liberálisoknak, baloldaliaknak egyaránt!

Egy olyan országban szeretnék élni, ahol nem egy domináns hím uralja a hordát, megfenyítve az engedetleneket.

Olyan országban, ahol a – jobb híján nevezzük így – baloldaliak, konzervatívok és liberálisok közös ügyeinket megvitatják, kompromisszumokat kötnek.

Olyan országban, ahol a kormány ellenőrzött módon kormányoz, és nem uralkodik.

Legyen egy kis örömzene is végre:

http://www.youtube.com/watch?v=FKGwIjqdm3A

Merre tovább Magyarország?

2010 tavaszán Magyarország rendszerváltás utáni történetének új szakasza kezdődött. Meggyőződésem szerint egyenes úton haladunk egy Mussolini típusú fasiszta államszervezet felé.

Megkísérlem kissé leegyszerűsítve összefoglalni, az általam legfontosabbnak ítélt momentumokat felmutatva, miként jutottunk idáig.

Az orbáni átalakítás előkészítése már korábban elkezdődött az előző kormányok reformtörekvéseinek szisztematikus akadályozásával, a koalíció belső ellentéteinek azonnali kihasználásával. A kormánypártok hibáira, gyengeségére azonnali, kíméletlen válaszreakcióval reagált a Fidesz vezette ellenzék. Nem volt nehéz dolguk, az a bizonyos „elmúlt nyolc év” az akkori vezető pártok – és nevezzük így: pártelitek − belső villongásainak, hatalmi harcainak története, még a legkiélezettebb helyzetekben sem voltak képesek presztízsszempontjaikon felülemelkedni, egységes álláspontot kialakítani. (Lásd pl. a 2005-ös köztársasági elnökválasztás körüli kisszerű cirkuszt, és az a gyanúm, hogy az „öszödi beszéd” kiszivárogtatása is ebbe a kategóriába sorolandó.)

A rendszerváltás utáni kormányok egyike sem tudta vagy akarta megteremteni a független közszolgálati hírközlést, sőt, az egyre inkább a jobboldal befolyása alá került már a szocialista-liberális kormány működése alatt, annak impotenciája miatt. A kereskedelmi rádió- és tv csatornák pedig néhány hamvába hullt kísérlet után az olcsó, népszerűség-hajhászó műsorok felé fordultak, hírszolgáltatásuk is kimerül a bűnügyi tudósítások tömegével. Ez aztán az átlagnéző/hallgató egyoldalú, irányított tájékoztatását eredményezte, amit a Fidesz-propagandisták leegyszerűsített gondolkodásra építő, jelszó-szerű üzenetek sulykolásával (pl. „az egészség nem üzlet”, „bankár-kormány” stb.) végképp egy irányba terelt. 

Ezenközben a másik oldal GDP-ről, konvergencia-programról beszélt, amit – azt hiszem, bevallhatjuk − egy nem túl széles réteget leszámítva, nem sokan tudtak értelmezni. (Közbevetőleg hadd jegyezzem meg, nagyon fontosnak tartanám már az alapfokú képzésben bevezetni az állampolgári- és az alapvető pénzügyi, közgazdasági ismeretek oktatását, továbbá hasonló ismeretterjesztő műsorok sugárzását a közszolgálati csatornákon.)

A folyamatos belső viták miatt elmaradt a nagy ellátórendszerek reformja.

Az előző kormányok – jórészt szintén a jobboldal gáncsoskodása okán – nem oldották meg a pártfinanszírozás szabályozását: látjuk, miként zajlanak a közbeszerzési ügyek. 

Az ügyészség is jobboldali befolyás alatt állt, a 2010-es választások előtt sorban gyanúsítottak meg a szociális-liberális oldalhoz tartozó tisztségviselőket, politikusokat, őrizetbe vételükről a közszolgálati csatornák részletesen beszámoltak. Az, hogy most, három év után a vádak legnagyobb részéről kiderült, hogy alaptalan, már más kérdés, az átlagnéző emlékezetébe beleégett a rabszíjon vezetett baloldali politikusok képe.

2008 őszén robbant a pénzügyi- és gazdasági világválság. A 2009-es kormányválság után Bajnai Gordon határozott válságkezelése erőteljes megszorításokkal, de sikeres volt. (Ezt egyébként 2010 őszén a Fidesz-kormány is elismerte.)

Így érkeztünk el a 2010-es választásokhoz. „Megszorítások, korrupció, pofátlan végkielégítések, eladósodás, tehetetlenkedés” – szajkózta a Fidesz, a második fordulóra sikerült a szavazók több mint felét eltántorítani a szavazástól, akik elmentek, azok 52,7%-a lehetővé tette az azóta is büszkén emlegetett 2/3-os parlamenti többséget Orbánék számára.

Orbán már a választások előtt „centrális erőtérről” beszélt, ma már tudjuk, a centrumban ő maga áll. A szimbolikus politizálást vegyíti ügyesen a kemény hatalomtechnikai lépésekkel. Kiszámított politikai lépései ügyesen rájátszanak a már a Kádár-korszakban is finoman élesztgetett értelmiség-ellenességre, a nacionalista érzelmekre, a gazdasági válsággal természetszerűen növekvő kapitalizmus- és bank-ellenességre, a hajléktalan- és cigányellenességre, eközben másik kezével szép folyamatosan építi le a modern demokrácia alapjait. Ehhez persze az is kell, hogy az utca emberét hidegen hagyja az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása, mert a napi megélhetési gondok foglalkoztatják. Az átlagembert nem érdekli a 89-ben újrafogalmazott alkotmány és az új alaptörvény közötti különbség, nem érti a fékek és ellensúlyok rendszerének értelmét, nem tudja, hogy a jogállam: ellenőrzött hatalomgyakorlás. 

A Fidesz gazdaságpolitikája maga csőd, de „Magyarország jobban teljesít!” − hirdeti a plakátokon, közben az ország teljesítménye recessziót mutat. Munkaalapú társadalomról beszél, közben csökken a munkahelyek száma. Nálunk nincs megszorítás, de a vállalkozások adóterhei nőnek. Működik a szemfényvesztés: itt a „rezsicsökkentés”, persze az árát majd az élelmiszerek növekvő költségeiben fizetjük meg.

Az ország közben csendben van. A magyar ember az elmúlt 100-150 évben megtanult alkalmazkodni az őt szorító körülményekhez. Az alkalmazkodás új fejleménye, hogy megindult és felgyorsult a fiatalok, elsősorban a képzett, nyelveket beszélő, tehát az ország jövőbeni gazdasági-társadalmi fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű részének elvándorlása. Itt maradnak viszont a hatalomhoz dörgölőzők, itt maradnak a nemez-süvegben vagy bocskaiban feszítő díszmagyarok és sorban avatják épülésünkre a turul- és Horthy szobrokat.

Tagjai vagyunk az Európai Uniónak, de az európai normákat kormányunk nem tartja be. A kormányfő és sameszai alpári stílusban nyilatkoznak az Unió szervezeteiről és vezetőiről, ez a stílus egyébként is jellemző erre a kollégiumi baráti kőrre. 

Orbán Viktor állandóan harcban áll. Szabadságharcot hirdet a Nyugat ellen, az Unió ellen, az IMF vagy a multik ellen. Lehet, nemsokára az ENSZ ellen is. A harcban, konfliktusban érzi elemében magát.

Az ország csöndben van, némelyek feszülten figyelik, az Unió mikor szorítja végre visszakozásra a kormányt. A segítséget pedig nem onnan kellene várni.

Amikor tavaly októberben hosszú győzködés után kiállt Bajnai Gordon, és széles, nem csak a baloldalból álló összefogásra tett javaslatot, sokak vélték úgy, végre elindul valami. A Fidesz kreálta új választási rendszer ugyanis egyfordulós, csak egy egységes párt vagy pártszövetség ütheti ki Orbánt a nyeregből. (Már másnap megindultak az ellenzéki belső villongások, ki kivel nem hajlandó egy ernyőszervezet alatt fellépni.) 

Bajnai azt javasolta, először az alapvető minimumban, a közjogi kérdésekben kell elindítani az egyeztetést a különböző demokratikus szervezetek és pártok között, majd ezután kerülhet sor a szakpolitikai részletek kidolgozására. A végén kell személyi kérdésekről beszélni, akkor lehet a legmegfelelőbb, a legesélyesebb miniszterelnök jelöltet kiválasztani.

Az MSZP némi hezitálás után beleegyezett az egyeztetések megindításába, de rögtön tovább is lépett: saját, további egyeztetési témákat és fordulókat indított. Mesterházy úgy véli, ő, mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, majd összehozza a váltáshoz szükséges szavazatszámot. Ők a legnagyobbak, a legfelkészültebbek, a legokosabbak.

Mindez azt mutatja, semmi nem igaz az MSZP megújulásából. Lehet, hogy néhány arc kicserélődött, de a mentalitás mit sem változott. A hajdani MSZMP is ezzel indította a „demokratizálódást” kb. negyven évvel ezelőtt: jó, nem monopólium, de hegemónia. A pluralizmust az MSZP is kifelejtette a házi szótárából. 

Az ellenzéki pártok most saját identitásukat erősítgetik a legfőbb cél érdekében megvalósítandó összefogás helyett.

Ez az a pont, amikor érthetővé válik a Milla és más civil szervezetek viszolygása a pártoktól, pártvezetőktől. Magyarország érdeke nem a hatalomváltás, nem valamelyik, most ellenzéki párt helyzetbe hozása, hanem visszatérés a liberális, konszenzuális demokráciához, egy normális váltógazdálkodáshoz.

A jelen helyzetből egyetlen kiút mutatkozik, az a korábban javasolt, de gyorsan elfelejtett menetrend, miszerint az Orbán-rezsim leváltására jöjjön létre az együttműködés azzal a programmal, hogy az átmeneti országgyűlés és kormány megalkossa az új alkotmányt (vagy módosítsa a jelenleg hatályos alaptörvényt), alkossa meg a legfontosabb törvényeket, szilárdítsa meg az ország gazdasági helyzetét és záros határidőn belül írjon ki új választásokat egy újraírt választási törvény alapján. 

Ha a pártok vezetői ezt nem értik meg, 2014-ben nem lesz változás. A történelem és az ország előtt a felelősség pedig ezeket a pártokat, de elsősorban az MSZP-t terheli.