2008. május 26., hétfő

Erdély, Pünkösd táján V. rész

Máréfalva








Máréfalva korábban Fenyédhez tartozott, 2004-től önálló község, Székelyudvarhelytől 7 km-re északkeletre, a Csíkszereda felé vezető út mentén. A falu lakói hagyományos kisparaszti gazdálkodással foglalkoznak, javarészt állati igaerő segítségével, de ezt a városi munkahelyre ingázás is kiegészíti. 29 család falusi vendégfogadással is foglalkozik. A falu lakói őshonos magyar nemzetiségű székelyek, a 2017 lakosból 2014 magyar - ebből közel 400-an magyar cigányok - 2 román. (http://www.marefalva.ro/ )

Hagyományos székely faluról van tehát szó, reggelente itt még kihajtják a csordát, ismét működik a közbirtokosság intézménye is. (Tévedtem. Balázs barátom kijavított: "Négy éve, pontosabban ez az ötödik nyár, mióta nincs hazajáró csorda. Elég nagy bánatom, mert a nyolcvanas években a rendszert hibáztattuk amiért nem járhatott a csorda, majd a változások után 14 évig helyreállt a rend, hogy a nagy forgalom miatt ismét megszűnjön."

Az utóbbi években szemmel látható fejlődésnek indult a falu. Épül a járda, felújították a régi Községházát, a faluban kábeltévé és internet hálózat is van, megszervezték a házi beteggondozás feltételeit, képtárat és tájházat működtetnek, ahol rendszeres kiállítások vannak.



A tájház és két kép a belsőről








Egy most záró kiállítás részletei a tájházban: A kenderfeldolgozás hagyományos eszközei





A tájházban évente hagyományőrző táborokat szerveznek.

Júniusban nyitják meg a hátrányos helyzetű gyermekek részére kialakított oltalom házat.

Késő délután egy jó túrós puliszka után Judittal, Balázs nővérével elmentünk kapunézőbe. A jó ég tudja, hányadszor járok itt, a kapukat megcsodáltam, de eddig nem fényképeztem. Erre is több idő kellene, most csak kutyafuttában, néhányra jutott idő, pedig megérné tüzetesen végignézni, összehasonlítani a különböző időszakok faragott és festett székelykapuit, hiszen Máréfalva erről híres. ( Kovács Piroska: Székelykapuk Máréfalván / Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000./, Elődeink hagyatéka – Udvarhelyszéki öreg székelykapuk katasztere 2001-2006. CD. Kiadta a Hargita Megyei Kulturális Központ)

Az új házak előtt is ott a helye a székelykapunak:





Néhány régi kapu:














Ezekkel a képekkel zárom a nyilván igen szubjektív erdélyi, székelyföldi beszámolómat. Balázs barátommal sokat beszélgettünk, vitatkoztunk is. Az természetes, hogy ő másképpen lát és él meg sok mindent a kisebbségi lét mindennapi sűrűjében, mint én, a látogató.

Kedves Olvasóm! Örülnék, ha a megjegyzésbe leírná benyomásait, véleményét. Köszönöm.

2008. május 25., vasárnap

Erdély, Pünkösd táján IV. rész

Az utolsó nap ezen a vidéken.

Pünkösd vasárnapján, Gyimesbükkről visszafelé megálltunk Csíkrákoson. Már régen vágytam ide vissza. Szeretem ezeket az erdélyi templomokat. Az egyszerűségük, titokzatosságuk, a tiszta szép formáik mindig lenyűgöznek. (Szeretem a kalotaszegi református templomok meleg otthonosságát, festett bútorait is. Róluk majd egyszer máskor írok.)

Itt Csíkban 1987-ben és 88-ban jártam először, amikor Balogh Jolánnak készítettem felvételeket a készülő könyvéhez. Elsősorban oszlopkeresztekről, melyek Európában csak itt Csíkban és Írországban találhatók. Kiválogatta a számára megfelelő képeket, a kézirattal együtt leadta a kiadóba, majd rá pár héttel meghalt. A kötet végül nem jelent meg.

(2000-ben, Szmodisné dr. Eszláry Éva szerkesztésében megjelent egy gyűjteményes kötet - Balogh Jolán: A régi magyar és európai művészet)

FELCSÍK

Vasárnap már lemenőben volt a nap, amikor Csíkrákosra értünk. Lapos, éles volt a fény, de pár felvételt csináltam.







Hétfőn szerencsém volt a fényekkel. Csak az időm volt már kevés. Jó lett volna meg-megállni, beszélgetni az emberekkel, egy-egy helyen elidőzni. Amikor 20 évvel ezelőtt Adi lányommal, Balázzsal és húgával Esztivel csatangoltuk végig a kis csíki falvakat, több időnk volt. Az utat a kocsiban végigénekeltük, itt-ott megálltunk, valahol a mezőn letelepedtünk harapni valamit, ha megéheztünk. Közben azért izgultunk, hogy nehogy egy rendőr megállítson igazoltatni, mert akkoriban tilos volt román állampolgároknak magyar kocsiba ülni. Magyar vendégeket házukba fogadni is tilos volt, mégis náluk voltunk, igaz, a kocsit betoltuk a pajtába. Azt az utat nem felejtem el már soha.

Csíkrákoson még készítettem pár felvételt. Ez a r. k. templom a XIII. században lépült, a XVI. században bővítették, mai alakját a 1758-ban nyerte el. A torony különleges festése egyesek szerint zodiákus jegyeket és a pogánykori természetkultuszhoz kapcsolható vonalas ábrákat mutat, de elfogadott megfejtésük nincs.












Csíkdelne mellett, kint a mezőn magányosan áll a r. k. Szent János templom. A XV. században épült gótikus stílusban. Valamikor három falu egyháza volt – az egyik közülük, ha jól tudom, Tordafalva névre hallgatott - de a falvak a tatárjárás után elnéptelenedtek, lassan eltűntek.










Kőkereszt a cinterem bejárata előtt


Csíkszenttamás barokk r.k. templomát 1778-ban építették az előző, romos templom helyett. Mint a legtöbb, ez is kerített templom. Faragott és festett madonnája az előző templomból származik, XV. századi munka.





Kőkereszt a cinteremből

A Csíkszenttamási Madonna


Alcsík


Csatószeg és Csíkszentsimon közös r. k. temploma XII. vagy XIII. századi, 1778-ban építették át mai alakjára. Barokkos, inkább parasztbarokk kialakítása szemet gyönyörködtető.

A cinterem külső falánál egy 1707-es datálású oszlopkereszt áll.











A templommal szemben egy monumentális emlékmű, 1999-ben állíttatta a Pro Csíkszentsimon-Csatószeg Alapítvány az elmúlt századok vérfürdőiben elpusztult helyiek emlékére. Mellbevágó olvasni a terjedelmes névsort.



Bent a cinteremben néhány, köztük egy naivan bájos kőkereszt is látható. (Itt is lehet látni, milyen szerencsém volt a fényekkel.)








Visszafelé még megálltam néhány percre Csíkszentimrén, itt az út mellett áll egy szépen faragott oszlopkereszt 1712(?)-es felirattal.




Rövid csíki utam itt ért véget.

2008. május 24., szombat

Erdély, Pünkösd táján III. rész

Tisztelem az elhivatott és megszállott embereket. Ilyen ember Böjte Csaba. EMBER.

http://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%B6jte_Csaba













Pünkösd vasárnapján Gyimesbükkre indultunk, hogy megnézzük a Böjte Csaba által létrehozott legújabb gyermekvédelmi központot, amit aznap szenteltek fel. Jó volt látni a szervezők, a gyermekekért ott dolgozók örömét.

Itt van a Katolikus Főegyházmegye legkeletibb kápolnája, a kontumáci kápolna, a pünkösd vasárnapi szentmisét Böjte Csaba tartotta.










Azt hiszem, elmondtam már, hogy nem vagyok hívő – úgy gondolom, ez sem nem hiba, sem nem erény – ennek ellenére már jó néhány istentiszteleten, misén résztvettem. Ennyire emberi hangú, a hétköznapi emberhez szóló, a hétköznapi ember nyelvén hangzó szentbeszédet még nem hallottam. Még az is előfordult, hogy egy-egy, talán profánnak érzett fordulat után a hallgatóság felnevetett. A végén itt nem csak egy rituális mozzanatnak éreztem, hanem őszintén átéltem a felszólítást, és örömmel fogtam kezet a körülöttem álló gyimesi emberekkel, és kívántam velük együtt: „Béke veled!”

Körülbelül ezzel egyidőben érkezett meg Magyarországról egy magyar NOHAB vontatta szerelvény. 64 éve nem volt arra példa, hogy magyar mozdony, magyar személyzettel Romániába lépett volna. A gyimesbükkiek boldogan várták a vonatot.










Az alkalmat az adta, hogy Deáky András, nyugdíjas helyi iskolaigazgató megvette, Erdélyben és Magyarországon gyűjtést szervezett és felújíttatta a hajdani Magyar Királyi Államvasút, a történelmi Magyarország keleti határán álló utolsó őrházát, ahol vasúttörténeti múzeumot rendezett be, majd azt a helyi önkormányzatnak adományozta. Egy szinte hihetetlen összefogás eredményeként elérték, hogy az avatásra ez a szerelvény így megérkezhessen. Lehet, hogy van remény arra, hogy Románia és Magyarország Európai Uniós tagsága oldja a gyanakvást, és a határok valóban képletessé válnak?

A hegytetőn a Rákóczi-vár, a hegy elatt hagyja el a Tatros a Gyimesi szorost, és itt áll az őrház, ahová az ünnepség fénypontján a NOHAB begördült.





Az egész ünnepnek kétségkívül volt egy kis nosztalgikus jellege, de normális körülmények között ez nem szabadna, hogy zavaró legyen. A történelmi tények tények, és ezeket szerte Európában ma már a helyükön kezelik. Az avatáson a helyiek és a hivatalosságok is az EU határokat megszüntető szerepéről, az együttműködésről és arról beszéltek, hogy az értékek megőrzése mellett most már előre kell tekinteni. A beszédeket magyarul és románul is elmondták.

Természetesen itt is megjelentek az árpádsávos zászlót lobogtató hazánkfiai, sőt felhangzott a focipályákról ismert „ria, ria, Hungária” is. Naná, hogy a Gardianul c. román lap irredenta eseménynek minősítette az ünnepet. Így játszanak a román nacionalisták kezére a meggondolatlanok és a melldöngető nagymagyarok.

Hideg szél fújt, fenn a hegyekben némi hó is esett, de szép ünnep volt.