2008. június 30., hétfő

Röpirat a cigánykérdésről

Ha az indulat forrong, a gondolat szendereg.

Nem vagyok szakértője annak a kérdésnek, amiről most írni készülök.

Ha valamilyen dolog sokakat foglalkoztat, ha egy ügy körül hetek, hónapok (sőt évek) óta indulatok csapnak össze, akkor igenis, ott valamilyen élő problémáról van szó.

Az indulatok miatt aztán többnyire csak a felszíni jelenségek kerülnek terítékre, esetleg azokra születik valamilyen, az alapkérdést érintetlenül hagyó félmegoldás, hogy aztán egy idő után újabb tünetekkel vagy másutt ismét felforrósodjon a levegő.

Leegyszerűsítve: a cigánykérdésről van szó. (Szándékosan használom ezt a kifejezést, mert eredeti értelmében, és nem a jelzős szerkezetekben alkalmazva nem érzek ebben semmi pejoratív ízt.) Azt is hozzá kell tenni, nem hiszem, hogy csak a cigánysághoz köthető jelenségekről van szó, de az tény, a közvélemény és a lapok, hírportálok is, elsősorban hozzájuk kapcsolják.

Nézzük a jelenségeket, melyekről néhány napja ismét címoldalakon írnak újságjaink.

· Nem dolgoznak.

· A segélyezési rendszer ellentmondásai: „Ha valaki végigdolgozik egy hónapot a létminimumra éppen elég fizetésért, míg más, aki szintén megtehetné ugyanezt, munka nélkül is megkapja a létminimumra valót, az demoralizál.” (http://www.nol.hu/cikk/496931/ )

· „Túlszaporodnak”, „teliszülik a világot”, "a segélyből élés életformává lett", a családi pótlékért csinálnak gyereket …

· Visszaélnek a különböző szociálpolitikai támogatásokkal (http://hvg.hu/itthon/20080625_szocpol_roma_nyomor.aspx

· Lopások a kisközösségekben: „Miközben a nagy tulajdon szent és sérthetetlen, a kis tulajdon - a kerti gyümölcs, a krumpli a földben, a tyúk az ólban - szabad préda.” ( http://www.nol.hu/cikk/496931/)

· Szegregáció: az ország különböző helyein visszatérő követelés a gyerekek védelme, az agresszív és deviáns gyerekek vagy a deviáns szülők gyerekeinek elkülönítése.

Valós jelenségekről van szó? Igen.

Sőt, egyre égetőbb és robbanásveszélyes helyzetről. Az a meggyőződésem, hogy jó ideje ez az ország legsúlyosabb gondja. Ezt csak tetézik, élezik a különböző „magyarvédő” felvonulások, a primitív, uszító irományok. A politikai vonatkozásokkal most nem foglalkozom, ennek jó elemzését lásd itt: http://www.nol.hu/cikk/497146/

Ezek a jelenségek egyenként nem szüntethetők meg. Ezek okozatok. Az ok, hogy létezik egy széles és bővítetten újratermelődő réteg – és ennek legnagyobb hányada a cigányság soraiból kerül ki – amelyik képzetlen, és a mai munkaerőpiacról végképp kiszorult.

Nem szabad elfelejteni, hogy 1990 előtt, az akkor még „virágzó” nehéziparnak, az igen fejletlen technológiával dolgozó gépiparnak nagy tömegben szüksége volt a munkaerejükre. Ezt az ipart semmi nem kényszerítette a nemzetközi versenyben való részvételre, e keleti blokk országai, elsősorban a Szovjetunió, gyakorlatilag szinte mindent átvett az energiahordozókért, Zsigulikért cserébe. Ez konzerválta az elmaradottságot, az alacsony termelékenységet, a magas élőmunka hányadot, így a betanított- és segédmunkások tömegének kényelmes foglalkoztatását és álfoglalkoztatását.

Az 1990 után összeomló ipar romjain megjelenő, már korszerű technológiákat alkalmazó termelésnek nincs szüksége a kizárólag testi erejüket nyújtani tudó, korábbi segédmunkásokra.

Az új köztársaság kormányai kiemelt feladatként oldották meg a bankkonszolidációt, a privatizációt, új állami címerünkre a folytonosság okán ismét felkerült a korona, a piacgazdaság igényeinek megfelelően a jogszabályok garmadája született meg.

Egyvalami nem történt meg: annak a többszázezer embernek a helyzetét nem gondolták végig a döntéshozók, akik képtelenek önerejükből a változtatásra.

A munkanélküli- és szociális segélyek rendszere csak tüneti, átmeneti kezelése a problémának. A most elhangzó ötletek az arányok és a feltételek változtatására, szigorítására megint csak egy takarítás a szőnyeg alá.

ELSŐRENDŰ FELADAT A MÉLYSZEGÉNYSÉG: A GAZDASÁGI-, KÉPZETTSÉGI-, ÉS KULTURÁLIS MÉLYSZEGÉNYSÉG FELSZÁMOLÁSA!

Hozzáteszem, nemcsak a szolidaritás, az embertársaink iránt érzett felelősség okán, hanem látni kell, hogy ez érdekünk is, mindannyiunké. Már elrepültek az első molotov-koktélos palackok. Nem szükséges túl nagy intellektuális erőfeszítés ahhoz, hogy meglássuk, hova vezethet a tétlenség. Az érem másik oldala pedig az, hogy miközben igen magas a munkanélküliség, egyre feszítőbb gond a szakemberhiány. Ezt pedig kosárfonó- és erdészeti fakitermelő átképzéssel nem lehet megoldani.

Ne a helyi és országos politikusok ötöljenek ki ripsz-ropsz, a közvélemény szemében hirtelen látványosnak tűnő megoldásokat! A témával foglalkozó, néhány elismert szakembert sürgősen meg kell bízni egy hosszútávú – valószínűleg több évtizedes – komplex program kidolgozásával, amit aztán az összes párt egyetértésével, költségvetésének megnyirbálása nélkül, a következő kormányoknak is kötelezően végig kell vinni. Mert ez bizony pénzbe, nagyon sok pénzünkbe fog kerülni, viszont van olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az autópályák, az infrastruktúra fejlesztése.

A program végrehajtását az azt kidolgozó szakemberek ellenőrizzék, és a finomításra, módosításra is csak ők tehessenek javaslatot.

Az egyik fontos elem az oktatás kell, legyen, méghozzá először a pedagógusok oktatása, továbbképzése, hogy ahol erre szükség van, kezelni tudják a konfliktusokat, és képesek legyenek kompenzálni az érintett gyerekek hátrányos helyzetéből adódó rossz szocializációt. A program része kell, legyen a hátrányos helyzetű gyermekek oktatása, a fiatalok és középkorúak szakmához juttatása, továbbképzése, és segítséget kell nyújtani a munkába álláshoz. Meg kell oldani valamilyen, a diákhitelhez hasonló megoldással az életben való elindulás, az emberi lakhatáshoz jutás lehetőségét. Akik koruk vagy egészségi állapotuk miatt a továbbképzésben nem tudnak részt venni, azok számára, tudomásul kell vennünk, hogy nincs más lehetőség, mint a segély.

Megfelelő kommunikációval (nem szlogenekkel!) meg kell értetni a társadalom tagjaival, hogy miről van szó. Ez lesz talán a legnehezebb feladat, mert miközben társadalmunk tele van indulattal, vad gyűlölettel, és egyesek ezt még szítják is, kormányunknak nincs az összefüggéseket bemutató válasza, tűzoltással próbálkozva jön a népszerűsködő ötletbörze.

Össznemzeti ügyről van szó, biztos vagyok abban, hogy meg lehet nyerni a program vagy egyes elemeinek támogatására a gazdasági élet szereplőit, a civil szervezeteket, sőt az egyházakat is.

Ez utóbbira egy példa Erdélyből, ahol a helyiek összefogtak Böjte Csabával, és lehetőségeikhez képest az első lépést megtették:

http://www.magnificat.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=1520&Itemid=311

2008. június 22., vasárnap

Magánügy. (Folytatás)

Ha már elkezdtem, (lásd a június 14-i bejegyzést) úgy tisztességes, ha a folytatásról is beszámolok. (A neveket most is törlöm.)

Mivel nem kaptam a doktornőtől választ, a neki írt levelemet elküldtem az intézmény igazgatójának, és kértem az ügy kivizsgálását. Két nap múlva levelet kaptam a doktornőtől:

Tisztelt M. ur!


Professzor ur atadta nekem levelet, csatoltan kuldom Onnek valaszomat, kerem tovabbitsa Edesanyjanak is.

Tisztelettel:

dr. X. Y.



Tisztelt M. úr!


Levele igen elszomorított, mivel a hangnem nem az a korrekt és kulturált megkeresés, amilyen viszonyban Önnel és Édesanyjával az eddigi évek során voltam.

Megértem, hogy a műtét után gyors javulást vártak, és a komplikáció megjelenése (egy teljesen más típusú bevérzés, mint aminek nyomai a leírásban szerepelnek) frusztrációt okoz.

A műtéti lista kényszerű bevezetéséhez és az ezzel járó rengeteg adminisztrációhoz sajnos nem kaptak kollégáink megfelelő segítséget, így emberfeletti munkával próbálják meg azt, hogy időben értesítsék a pácienseket.

Amennyiben ebben fennakadás van, szintén nem az Ön által feltételezett nemtörődömség, hanem a rendszer minket benne dolgozókat is szenvedő alanyokká tévő hibája.

Tisztelt Uram, leírja, hogy azonnal behívtam, megvártam Önöket, hogy eldönthessem, van-e szükség sürgős beavatkozásra, így nem értem, hogy minősítheti a munkámat szakszerűtlennek és nem elég alaposnak.

Kollégával még aznap délután konzultáltam (N. N. retinasebész), és a teendőim közt számon tartottam, hogy értesítem Önöket.

Munkaidőben (28-án) ugyanakkor valóban előfordul, hogy nem tudom fölvenni a telefont, ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy ilyenkor beteget vizsgálok vagy operálok. Este nyolcig egyébként a rendelőben asszisztensnőm minden telefont fölvett.

Abban igaza van, hogy 29-én és az azt követő napokban, nem vettem fel telefont és nem néztem meg a levelezésemet sem.

Ennek azonban nem az Ön által véleményezett embertelenségem (korábban így viselkedtem volna Önökkel??) az oka, hanem az, hogy egy családi tragédia ért.

Azon a hajnalon váratlanul meghalt a hozzám igen közel álló, várandós ikertestvérem, öt gyermeket hagyva árván.

A legkisebbet még ki tudták menteni halott édesanyjából, akihez az óta én járok be az intenzív osztályra.

A betegeimet segítőkész kollégáimra bíztam, így jutott el az Ön édesanyja is megfelelő kollégához.

Néhány szó borítékról: amennyiben édesanyja is jól visszaemlékszik, több fordulós „közelharcot” vívtam vele a műtét után, nem akartam elfogadni a köszönetet tekintettel különösen idős korára, s vélhetően kis nyugdíjára.

Az összeg nyilván az, amit ön mond, bár szándékosan soha nem tartom nyilván ki mekkora ajándékkal köszöni, vagy nem köszöni meg (ÖNKÉNT) a munkámat.

Kedves M. úr, mindezek után talán érthető, hogy a betegellátás – nekem is nagy sajnálatomra – átmenetileg második helyre szorult az életemben.

Mindenesetre igen rosszul érint, hogy nem valamilyen nyomós okot, hanem egy egyébként rám nem jellemző, hirtelen rámtört „embertelenséget, nemtörődömséget” vélt hallgatásom mögött.


Válaszát várom, üdvözlettel:

Dr. X. Y.


Válaszoltam:


Doktornő!



Egy-egy haláleset mindig megdöbbentő, - főleg, ha közeli hozzátartozóról van szó - nehéz ilyenkor úgy mondani, írni valamit, hogy az ne közhely legyen.

A leveléről:

Nem kívánok levélcsatába bonyolódni, de három megjegyzésem azért van.

  1. A dátumokkal némi probléma van. Én azt írtam: 28-án 10 órától késő estig, majd másnap reggel is folyamatosan hívtam Önt a mobiltelefonján, ami kicsöngött, de nem vette fel és nem is hívott vissza …”

Nagyjából óránként hívtam, mert ugyebár azt mondta, hogy egy újabb műtétre van szükség, és ennek az időpontja és lefolytatójának személye miatt hívjam 28-án 10 óra után. Nem tudtuk, hogy mi van, mi lesz. Mint írja, még aznap (vagyis a vizsgálat napján, 27-én?) délután konzultált is a kollégájával, és számon tartotta, hogy bennünket értesít ennek eredményéről, de ez a mai napig nem történt meg. Valóban idegesek voltunk. Persze, lehet ezt frusztrációnak nevezni …

  1. Azt írja: „A betegeimet segítőkész kollégáimra bíztam, így jutott el az Ön édesanyja is megfelelő kollégához.”

Ez nem így történt. Idézek az előző levelemből: „…miután még az SMS-emre sem reagált, bementem a klinikára, és megkerestem Dr. N. N. szakorvos urat, aki 27-én az ultrahang vizsgálat elvégzésében segített Önnek, és a segítségét kértem.”

  1. Nem venném a bátorságot, hogy szakmai vitát folytassak Önnel. Az előző levelemben hivatkoztam a május 29-i ambuláns kezelőlapra, - az a gyanúm, hogy Ön azt nem nézte meg - abból idézek:

„Vél.: látásromlását vélhetően nem friss (nagy valószínűséggel már a szürkehályog műtét előtt is fennálló) subretinalis bevérzés okozta.”

Ez az én laikus olvasatomban többek között azt is jelenti, hogy nem műtét utáni komplikációról van szó, mint azt Ön a levelében írja. Szintén laikusként még arra is gondolok, lehet, hogy a műtét teljesen felesleges volt, helyette talán ennek a bevérzésnek a kezelését kellett volna megfontolni, egy ezzel foglalkozó specialistához irányítani, mert mint azóta tudom, ha ezt időben teszik, gyógyszeresen kezelhető. A novemberi lelete tanúsága szerint ezt a bevérzést Ön már akkor észlelte.

Persze ezek - főleg így utólag - csak egy laikus feltevései.

Hangsúlyozom, a felháborodásomat, felháborodásunkat az okozta, ahogy a betegét magára hagyta. Őszinte leszek: számomra válasza is a hárításról, a dolog elkenéséről szól.

Szeretném felhívni a figyelmét az előző levelem „hálapénzre” vonatkozó soraira.

A magam részéről a további levélváltást feleslegesnek tartom.

Budapest, 2008. június 20.


Aláírás

2008. június 18., szerda

A nyárelő virágai

Idén megkaptuk. Medárd jócskán kitesz magáért.

Azért, ha kiderül, jó kószálni. Az erdők, rétek ilyenkor ontják a színeket, egy-egy virághoz érdemes közelebb hajolni.



Terjőke kígyószisz



Barátszegfű



Bókoló bogáncs



Bunkós hagyma




Piros gólyaorr




Baracklevelű harangvirág



Réti bolhafű - rajta egy szitkár




Az április elsejei bejegyzésemben már tettem fel képet a bársonyos tüdőfűről. Ez a tüdőfű valamelyik alfaja lehet:

Orvosi atracél. Lásd még: http://ritabotanika.blogspot.com/2008/05/ez-virg-szintn-az-orvosi-atracl.html

Köszönet a javításokért.

2008. június 14., szombat

Magánügy. Magánügy?

Két héttel ezelőtt ezt a levelet írtam. (A neveket itt nem teszem közzé, mert nem ez a lényeg.) Azóta sem történt semmi.

Doktornő!

Az eljárása, viselkedése, az, ahogy a betegét magára hagyta, egyszerűen minősíthetetlen!

Az idén 88 éves Édesanyámon május 16-án szürkehályog műtétet hajtott végre. A műtétet több vizsgálat előzte meg, részben a klinikán, részben az Ön magánrendelőjében. A műtét mellett Édesanyám az Ön szakvéleménye alapján döntött, miszerint ez ma már rutinbeavatkozás és a látása jelentősen javulhat. Ez a döntés tavaly novemberben történt az Ön magánrendelőjében azzal, hogy Ön felveteti őt a klinikai várólistára és az időpontról engem telefonon értesít.

Értesítést nem kaptam, idén márciusban, mivel Édesanyám látása tovább romlott, telefonos egyeztetés után ismét felkerestük a magánrendelőjében. A vizsgálat után nem sokkal értesített a május 16-ai időpontról.

A műtét után és a kontroll vizsgálaton Ön és kollégái Édesanyámat megnyugtatták, hogy azonnali javulást ugyan nem várhat, kb. 6 hét szükséges az ő korában az eredményhez.

Édesanyám – aki Dorogon lakik – 27-én telefonon rohamos rosszabbodásról panaszkodott. Ön azonnali vizsgálatot tartott szükségesnek, így érte mentem, és még aznap délután bementünk a klinikára. Az ultrahangos vizsgálat alapján bevérzést állapított meg, amit valamilyen okból bekövetkezett vérnyomás növekedés eredményének tulajdonított, legalábbis a kérdései erre utaltak. (Az ambuláns vizsgálatról kezelőlapot nem kaptunk, és mint utóbb kiderült, arról feljegyzést sem készített.) Abban maradtunk, hogy konzultál egy retinasebésszel, mert véleménye szerint a vérömlenyt, ami az éleslátás területét is fedi, sürgősen el kell távolítani. Azt mondta, hogy másnap 10 óra után hívjam fel telefonon, és akkorra tudja megmondani, ki és mikor tudja az újabb beavatkozást elvégezni.

28-án 10 órától késő estig, majd másnap reggel is folyamatosan hívtam Önt a mobiltelefonján, ami kicsöngött, de nem vette fel és nem is hívott vissza, majd miután még az SMS-emre sem reagált, bementem a klinikára, és megkerestem Dr. N.N. szakorvos urat, aki 27-én az ultrahang vizsgálat elvégzésében segített Önnek, és a segítségét kértem. Ö megpróbálta megkeresni a két nappal korábbi vizsgálati feljegyzést és az ultrahang vizsgálat képeit, de nem találta.

Dr. X. Y. retinaspecialistával közösen megvizsgálva és konzultálva megállapították a subretinális bevérzést, de a műtéti beavatkozást kockázatosnak és szükségtelennek tartották. (Az ambuláns kezelőlapot ( 2008.05.29, esetszám: 1234567, rendszerükben nyilván megtalálja.)

Az előzményeket keresve megtaláltuk a leleteket tartalmazó dossziéban, az Ön rendelőjében tavaly novemberben végzett vizsgálat feljegyzését, amiben már akkor megállapította a bevérzést.

A fentiek alapján, úgy látom, szakszerűsége és alapossága is megkérdőjelezhető. Ami viszont mélységesen felháborít az az, hogy ígéretével ellentétben nem intézkedett, és hívásomra a mai napig nem reagált. Ez a nemtörődömség nemhogy orvoshoz, de egyáltalán emberhez méltatlan.

Édesanyám a műtét utáni kontroll alkalmával hálája jeléül egy borítékban 30.000.- Ft-ot adott át Önnek. Vele egyetértésben ragaszkodom hozzá, hogy az összeget fizesse vissza. (Az egyszerűség kedvéért az OTP-nél vezetett 111111111 számú, nevemen szereplő számlára utalja át.)

Ha ez megtörténik, további lépéseket nem tervezek, ellenkező esetben viszont a klinika vezetőjétől vizsgálatot fogok kérni.

Azt, hogy az eseményeket Ön hogyan dolgozza fel, a lelkiismeretére bízom.

Budapest, 2008. május 31.

aláírás



Egyetlen megjegyzés: ez a történet semmilyen általánosításra nem alkalmas. Egy történet, hogy ilyen is van.

2008. június 9., hétfő

Popper P.

Újra vágtam Popper Péter képét. Ez a jobb.

2008. június 8., vasárnap

Könyvhét

Jó ilyenkor kimenni a Vörösmarty térre.

Nézni a kavargó, böngésző tömeget, az embereket.

Pénteken erre járt egy norvég kisváros kórusa. Talán fellépésről jöttek vagy arra készültek. Leültek a szobor talapzatára, pihentek, beszélgettek, majd egyszer csak felálltak, hogy a maguk és a spontán összeverődött közönség örömére elénekeljenek néhány dalt. Aztán szedelőzködtek és mentek tovább. Jó, hogy van ilyen is.






Egy hallgató:




Néztem a dedikálásért sorban állókat, a szakmányban ajánlásokat és aláírásukat gyártó írók és akár kevésbé írók előtt …


Ők az ismerőseim. Szeretem az írásaikat. A tanulmányokat, regényeket. Gondolkodásom, képem a világról belőlük is épült.


Szeretem ezeket az arcokat. Azt látom bennük, amit az írásaikban. A nyitottságot, a gondolkodást, figyelmet a másikra, az emberre.


Závada Pál Jadvigája és Milotája, de ugyanígy „A fényképész utókora” az elmúlt évek egy-egy meghatározó élménye volt a számomra. (Micsoda közhelyeket produkálok!) Az együtt élő, szerető, kínlódó, érzelmeik meg nem értett kuszaságában és a történelem megnyomorító poklában forgolódó ember mélyen átélt és átélhetővé tett leírásai. Magyarok, szlovákok, zsidók élnek s halnak lapjaikon, és abból is megértünk valamit, mi is ez a Kárpát-medencei lét.





Popper Péter az ember belső vívódásairól, morálról és mostanában vallásról, vallásokról értekezik.





Tiszta, szép arc Bitó Lászlóé, aki egy sikeres kutatói státuszt adott fel, és költözött haza. Morál, a szép halál, (utolsó műve Polcz Alaine-nel közös beszélgetőkönyve) foglalkoztatja, de nem hagyja szó nélkül az utóbbi években megint éledő, beszüremkedő szennyes eszmék terjedését sem.





A „Fancsikó és Pintá”-t olvastam először Esterházy Pétertől a 70-es években. Legjobban a Termelési-regénye ragadott meg - majd harminc év után éppen most olvasom ismét, mielőtt belefognék a „Semmi művészet”-be. A kort kegyetlen éleslátással és szenzációs iróniával írja le.

Csak két idézet tőle:

„ Középeurópaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.

Nem reszketünk, mint a nyárfa; függünk.”

„Tudja barátom, bajos dolog állást foglalni a kor tévedéseivel szemben; ha ezeket ellenezzük, magunkra maradunk; ha pedig nekik behódolunk, ez sem becsületünkre, sem örömünkre nem válik.”






A „Társadalmi csapdák” majd a” Dignózisok” tették közismertté Hankiss Elemért a 70-es évek végén, 80-as évek elején. Ismertük onnan is, hogy Lengyel Lászlóval és Antal Lászlóval együtt egyetemi klubokban, kollégiumokban előadásokon fejtegették az akkori társadalmi szerkezet, rendszer, gazdaság elvi és gyakorlati ellentmondásait, zsákutcás működését.

Megválthatónak, megváltoztathatónak gondolja a világot. Találjuk ki, valósítsuk meg! Meggyőződése, hogy a ráció végül győz: idealista ember. Ezt látom az arcán is.



2008. június 2., hétfő

Visszatérés – gondolatban

A május 25-i bejegyzésemben pár szót már írtam Csatószegről, képek is láthatók. Mióta hazajöttem, újra és újra bevillannak képek, amik mély nyomot hagytak bennem. Ez is ilyen. Újra akartam látni ezt a sírkövet, húsz év után ezért akartam Csatószegre megint elmenni.




Most, mintha kissé jobban besüppedt volna, de lehet, hogy csak a fű takarja a felirat utolsó két sorát. Íme, a korpusz alatt a felvésett teljes szöveg:



ANNO

1793.4

Itt

Ketten

egyek

az

Urban

nyugosz

nak



Nem tudom, kik, de béke legyen velük.

2008. június 1., vasárnap

Árpádsáv és morál

Az erdélyi útibeszámolóm II. részében írtam az árpádsávos zászlók legújabb megjelenéséről. Ezt a magyarországi radikális- vagy szélsőjobboldal határátlépésének, ottani tevékenysége előkészítésének látom.

Ezzel kapcsolatban valaki felhívta a figyelmemet egy írásra: www.tollinga.hu/images/muvek/18069xEtikaarpadsavos.doc

A szerző – Vasné Szűcs Imola – „Etika házidolgozat” gyanánt közreadott írását nem kívánom elemezni, mert az zsákutcába vezet. Számomra ez az ügy egyszerűen morális kérdés. Maga a jelkép valóban nem minősíthető ilyen vagy olyan módon, viszont azok , akik ezt a jelképet vették elő, igen. Ez a jelkép volt az, amely alatt többszázezer magyar állampolgárt, javarészt zsidókat – marhavagonokba zsúfolva "Endlösung" gyanánt koncentrációs táborokba szállítottak, Dunába vagy az árokba lőttek. A sok névtelen mellett így pusztították el Radnóti Miklóst, Szerb Antalt, de nem kezdek felsorolásba.

Az áldozatok, a túlélők vagy leszármazottaik általában nem címertani elemzés tárgyát látják e magasra emelt lobogóban. Nem is jut vagy jutott eszükbe a sávokat számolgatni. A saját vagy szüleik, nagyszüleik által átélt borzalmakat idézi fel. Ezért tartom ezt morális kérdésnek. Ha valaki tudja, milyen lelkekbe vágó iszonyatot okoz ezzel, és mégis ezzel vonul vagy masíroz, az nem csak érzéketlen, hanem tudatosan embertársai ellen forduló pszichológiai terrorista.

Azt gondolom, ha valaki a magyar identitását keresi, nem ártana legalább nagy vonalakban megismerni a magyar történelmet. Ha valaki pedig ennek ismeretében lobogtatja azt a bizonyos zászlót, az igenis antiszemita, és ez 1944 után szintén morális ügy.

A kérdést csak így, ennyire lecsupaszítva lehet értelmezni. Minden más csak sunyi és álszent képmutatás. Tehát sem a számháborúba, sem a másokra mutogatásba nem megyek bele.

(Egyetlen kitételére térnék csak ki. Ez nem is érinti igazán az alapkérdést.

Idézem:„ Hányan féltek Kádár puha diktatúrájában?! 10.000.000-an féltek. Az egész ország félt...”

Rosszul emlékszik. Pár száz, esetleg pár ezer ember volt, aki tudatosan szembenállt a rendszerrel. Az un. demokratikus ellenzék és a reformközgazdászok szervezkedtek. Néhány száz ember netán tett, írt valamit, néhányan szamizdatokat másoltak, terjesztettek. A többi tízmillió esetleg morgolódva, de minden különösebb rettegés nélkül építette a szocializmust és még a szoc. brigád naplóba is gyűjtögette a színházjegyeket.)

Átnéztem a 2001. pünkösdjén készült felvételeimet. Az akkori képeimen még egyetlen árpádsávos zászlót sem látni. Nem az erdélyi székelyek vagy a gyimesi csángók keresik ezzel az identitásukat. Az újdonsült Erdély-rajongók hozták ezt a jelképet Székelyföldre. Nem akarok az általánosítás hibájába esni, biztos vagyok abban, nagyrészük nincs is tudatában, hogy a magyarországi politikai szembenállás exportját segíti elő.

Kisméretű papírképeket szkenneltem be, a minőségük itt ezért gyenge.