2015. február 5., csütörtök

Érték – értékválasztás, új köztársaság




(A DEKA munkacsoportjaihoz)




Jó lenne végre ezt a kompországot a Nyugat, a modernitás felé közelíteni és egyszer végre ott kikötni. Van rá lehetőség? Nem túl erős a sodrás, a tehetetlenségi erő? Mennyire erős a modernitásra törekvés a magyar társadalomban? Ha a teljes népességet tekintjük, mekkora támogatással bírhat?



1.      A magyar társadalom helye az értékvilágban


Ha nem vesszük tekintetbe, milyen alapra akarunk egy új épületet felhúzni, silány, bizonytalan, rozoga lesz az építmény.

A Polip 2.-ben megjelent fontos tanulmányában Kozák Márton idézi azt a bizonyos nemzetközi értékkutatást (World Value Survey), melyben harmonizált kérdőív és egységes módszertan alapján a magyar adatgyűjtést a TÁRKI végezte 2009-ben.





Ebből súlyos következtetések vonhatók le. Hazánk a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrájú társadalmak közelében helyezkedik el.

(A nagyobb méretért katt az ábrára)



Az is a képhez tartozik, a 35 év alatti korosztály körében sem más a helyzet, sőt az idő előrehaladtával az új generációk belépése sem módosít a „zárt, magába forduló” társadalomként való leírás érvényességén.


Ebből sok minden következik. 


Először is szükséges az okok feltárása. Ez Bibó szerint elsősorban 1848/49-re és 67-re vezethető vissza. (Pl. A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme vagy  Eltorzult magyar alkat …)

(Persze Bibót olvasni is kellene, nemcsak egy fél mondatát idézgetni, mint lánglelkű, de félművelt politikusaink, de egyes „vezető” értelmiségijeink is teszik. Az a bizonyos mondat ugyanis mást jelent, mert így folytatódik: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen rossz szándékaitól [] Így a félelem [] szabállyá válik [] a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése …” )


Nem hanyagolható el az sem, 1989-ben szabadságunkat nem mi harcoltuk ki, egy szerencsés nagypolitikai konstelláció eredményeként szinte ajándékba kaptuk. (Jó, persze ott volt a  demokratikus ellenzék is, de a lakosság valójában csak szemlélője volt az eseményeknek.) 


Az pedig tudott, ingyen kapott javainkat korántsem becsüljük annyira, mint amiért megdolgoztunk, megküzdöttünk. Így a szabadság, a demokrácia nem vált belsőnkké, eszünkbe sem jutott, hogy azért naponta felemelt fejjel ki kell állnunk. S ami talán még ennél is fontosabb, nem tanítottuk meg gyerekeinknek, miből áll a demokrácia. Az iskolában nem hogy nem tananyag, de még a diákok ál-önkormányzatát is felülről vezérelve irányítják. Az a gyanúm, először is a Pedagógus Karba terelt pedagógusokat kellene először felszabadítani – nem, nem is igaz, nekik kellene magukat felszabadítaniuk, hogy megtanulják, majd taníthassák, mi a szabadság, mi az önrendelkezés. Persze, az iskola nem önálló sziget. Ahhoz, hogy az ott élők bátorságot nyerjenek, egész társadalmunknak meg kell mozdulnia.



Kozák Márton írásából – bár ez nem az értékválasztásról szól – még egy fontos idézet (többségi kontra arányos választási rendszer):

„A magyar fejlődés brutális keleti irányváltásában kulcsszerepe van az aránytalan választási rendszernek. A nyitott gondolkodású, stabil demokratikus értékrendű, az értékkutatásokban nyugati kultúrájúnak nevezett társadalmakban – mint Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban, ahol a többség a kisebbségben maradt választói akaratot legitimnek ismeri el, és kölcsönös készség van az együttműködésre – még szélsőségesen többségi választási rendszer sem tesz kárt. Egy olyan országban viszont, ahol a leginkább elterjedt meggyőződés szerint a sikerhez mások sikertelenségén át vezet az út, ahol nem alakult ki az együttműködés igénye és kultúrája, a többségi választási rendszer csak felerősítette a kooperációt elutasító attitűdöket. Koránt sem biztos, hogy egy arányos választási szisztéma képes lett volna kikényszeríteni az együttműködést, de látjuk, hogy a történelmileg kialakult és mélyen átélt szembenállást nem tompító, hanem ab ovo erősítő többségi választási rendszer a megosztott, nagyon eltérő kulturális és civilizációs mintákat követő (lásd Erdei Ferenc leírását a kettős – történelmi nemzeti vs. modern polgári – társadalomszerkezetről), zárt gondolkodású, a szabadságjogokat kevéssé fontosnak tartó, intoleráns társadalomban pusztító elegyet alkotott.

Szemügyre véve az átalakulást nem többségi elvű választási rendszerrel végigvivő országokat, sehol nem találjuk a hatalom Magyarországon tapasztalható végletes koncentrációját …”



Visszatérve társadalmunk helyére a világ értéktérképén, fájdalmasan érint, de nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást a keserű valóságról. A bezárkózás, az előítéletek, az összeesküvés elméletek, bármilyen eltérés az átlagtól, az ellenségképzés – ezek mind jelen vannak közgondolkodásunkban. Súlyos hiba lenne, ha a fenti ábrát megpróbálnánk a jobboldal-baloldal dimenziójában elhelyezni. (Gondoljunk csak a DK miskolci polgármester jelölésére.)

Fontosnak tartom, hogy a DEKA ne csak a baloldali elképzelésű emberek klubja legyen. Feltétlenül bővíteni, nyitni kell a kört a konzervatív oldal irányába, és deklarálni szükséges, az ország jövőjét nem feltétlenül csak baloldali kormányzással tartja elképzelhetőnek. Olyan országot képzel el, ahol váltógazdálkodás van, és ahol egy új erő, ha kormányra kerül, nem rombol le mindent, amit az előző épített.


Ez már átvezet a demokrácia-felfogáshoz.




2.      Demokrácia – liberális demokrácia



Ezekkel a szavakkal boldog-boldogtalan dobálózik, közben jelentésével, mai, korszerű, évszázadok alatt kiérlelt tartalmával nincs tisztában. A kérdés időszerűségét a tusványosi beszéd után a miniszterelnök minapi kinyilatkoztatása adja.


A liberális demokrácia nem pusztán a liberalizmust, mint politikai eszmerendszert jelenti, hanem egy olyan társadalmi berendezkedést, ahol pl. a kisebbségi vélemény, érdek nincs alávetve a többségnek, ahol a társadalom szereplői konszenzusra törekszenek.

Erről két, igen hasonló megközelítésű írás jelent meg egy tanulmánykötetben, amiről két éve írtam ezt a könyvismertetőt: