Závada

Régen készülök erről a könyvről írni. (Závada Pál: Idegen testünk) Nem elemzést, nem recenziót, csak néhány gondolatot.

Ilyen még nem fordult elő velem, egymás után kétszer olvastam el. Azt rögtön éreztem, hogy fontos könyv. Jobban meg akartam érteni, átélni, magamévá tenni.

1940. szeptemberében vagyunk, közvetlenül a második bécsi döntés és bő egy évvel a második zsidótörvény után.
Az erdélyi bevonulásról szóló „tudósítással” indít Závada. Tomboló lelkesedés és öröm. Először ironikusnak éreztem a szöveget, de rá kellett jönnöm, az csak a korabeli szóhasználat és fordulatok átemelése miatt tűnik annak.
Egy pesti lakás, ahol spontán gyűlik össze egy rokoni, baráti társaság és néhány újdonsült ismerős. Polgárok, kispolgárok: magyarok, zsidók, félzsidók, svábok. Esznek, beszélgetnek, isznak, flörtölnek. Vitatkoznak a napi eseményekről, kuncogva vagy harsányan röhögve hallgatják az egyikük férje munkaszolgálatból írt, olykor elég intim hangú leveleit és a válaszokat. (Munkaszolgálat, de még semmi borzalom: némi szolgálat, de utána bridzs partik, sörözés, séta a városban stb.) Folyik a vita Telekiről, a románokról, a Volksbundról, fajvédelemről - de itt még béke van. Ma még egy asztalt ülnek körül, a kisebbségi komplexussal jócskán megáldott költőpalánta gátlás nélkül adja elő mélyenszántó gondolatait a zsidók fajidegenségéről:


„Hogy végtére is a vérségi biologikum minden kaftánból-kivetkőzés meg polgári ruhával álcázó visszaélés dacára is mennyire meghatározza s egyben elárulja, ki az.
… a tűrhetőnél nagyobb tömegben és gyakrabban kell látnunk olyat, ami nem a miénk, hanem szembeszökően más, és ezzel szertefoszlatja bennünk az otthonosság érzetét.
… kerülgetni kell őket, hallgatni muszáj lármájukat, szagolni befülledt kipárolgásukat …
Kiről beszél ez?, súgja oda Emma félhangosan Jankának, aki rávágja, hogy rólunk édesem.”


Még egy asztalnál eszik a csülkös bablevest, de néhány év múlva hányfelé szalad szét az életük! Az idősíkok váltogatásából ez is kiderül.
Néha, mintha kulcsregényt olvasnék. Némelyik alak mintha hús-vér ember lenne. (Pl. Dohányos László = Erdei Ferenc?) Feltűnnek olyan háttérszereplők is, akik legalábbis akkortájt, közismertek voltak.
Závada alakjai megdöbbentően plasztikusak. Nem fekete – fehérek, az élet és mi emberek ennél bonyolultabbak vagyunk, és ezt megrázó erővel és nagyon is empatikusan ábrázolja. A leírásai, például a divatáru kereskedést a férje helyébe lépve vezető asszony mindennapi gondjairól, annyira hitelesek, hogy nyilván hatalmas kutatómunka alapozta meg azokat.

Fantasztikus stíluslelemény erősít rá arra, hogy ezek mind mi vagyunk, mi magyarok: majd minden alaknál előfordul visszatérően, hogy a narratívan indított mondat egyszer csak átcsap egyes szám (olykor többes szám) első személybe, és így folytatódik. Mi vagyunk a református egyházi méltóság, de a segédlelkész is, a zsidó boltos, a kissé cinikus, de lelkesen tudósító újságíró, a barátainak hamis papírokat szállító, kikeresztelkedett félzsidó asszony, a nyilas pártszolgálatos és az Államvédelmi Hatóság kihallgató tisztje is.

Závada nem ítéletet mond, hanem tükröt tart elénk. Szembe kellene néznünk végre történelmünkkel, a hangzatos szólamokat pufogtató „modern” népvezéreket áhítattal követő apáink, nagyapáink szellemével úgy, hogy közben magunkba is nézünk.

Az utóbbi évek legfontosabb könyve az „Idegen testünk”.