A 2/3 meséje – a demokrácia helyzete

Megjelent egy tanulmánykötet (A konszolidációról, Kalligram, 2012.), ebből két szerző - Nova Eszter és Szilágyi Ákos - a demokrácia témakörében írt munkáját kísérlem meg ismertetni.

Mielőtt belefognánk, a 2010. évi választás legfontosabb számai:

Az első fordulóban a jogosultak 64,20%-a, a másodikban 46,64%-a szavazott.

Országos összesítésben a Fideszre leadott szavazatok aránya: 52,73%,  a választási rendszer torzító hatásának eredményeként ezzel a mandátumok 68,13%-át szerezte meg.

(Az 1994-es választásokon az MSZP-SZDSZ a mandátumok 72,02%-át nyerte el.)

A Kádár rendszer Magyarországot népköztársaságként határozta meg, a rendszert szocialista demokráciaként aposztrofálta. A választásokon kizárólag az egyedüli párt, az MSZMP által irányított Hazafias Népfront jelöltjeire lehetett szavazni, így természetesen mandátumok 100%-ával rendelkezett. (Kivétel a korszak utolsó választása: 1985-ben a megkezdődött lazulás eredményeként már független – un. spontán - jelöltek is indulhattak, a Párt befolyása persze így is erőteljes volt, ennek eredményeként a HNF 91,73%-ot ért el.)

Tehát az a rendszer is demokráciának nevezte magát.

Klasszikus demokráciaként Athénra szoktunk gondolni, pedig a Periklész alatt kiteljesedett athéni demokrácia mai fogalmaink szerint nem volt teljes, kizárták a nőket, a betelepedett idegeneket és a rabszolgákat.

Ezek szerint demokrácia és demokrácia között különbség van.

Sőt, Platón, Arisztotelész vagy később John Stuart Mill is a többség zsarnokságát vagy annak lehetőségét látta a tiszta demokráciában.

Nova Eszter: A demokratikus konszolidáció fogalmai

Nova Eszter a demokrácia fogalom különféle értelmezéseivel, a demokrácia definíciójával kezdi írását. „Negatív definíció”: a diktatúra valamilyen formájának hiánya; választási demokrácia – itt nincs jelentős hangsúly az egyéni szabadságjogokon; poliarchia vagy liberális demokrácia: ez nem csupán szabad és fair választásokat jelent, az alkotmányos liberalizmus is része. Ez biztosítja az egyén autonómiájának és méltóságának védelmét az állammal és bármilyen más erőszakkal szemben. (Erről később.) A demokrácia definíciójának és a vele leírt rendszernek van egy időbeli dimenziója: a nyugati típusú demokráciák szerves fejlődésen mentek/mennek keresztül térben és időben.  A választójog kiterjesztése, a kormány feladatainak bővülése, úgymint a jóléti, újraelosztó funkciók is beléptek a társadalom igényeinek megfelelően. „Az önkorrekció és adaptív készség a demokráciák talán legpozitívabb tulajdonsága.”

Olyan mechanizmus szükséges, „ami az ellenérdekelt érdekcsoportok közötti társadalmi döntéshozás problémáját hivatott megoldani.”  Ez még csak egy minimális definíció.

A kifejlett demokrácia a poliarchia vagy liberális demokrácia. „A választás tényéhez jön még a … polgári szabadságjogok … intézménye, ami elsősorban a szólásszabadság, … a szervezetalapítás és a gyülekezés szabadságát és alternatív információforrások létét, vagyis az effektív sajtószabadságot jelenti.” Ebben az értelemben  „a demokrácia …nem csupán a szabad és tisztességes választásokat jelenti. … Még egy komponenssel kell rendelkeznie: az alkotmányos liberalizmus elemeivel.” Ami nem más, mint a ”jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztása és a politikai alapjogok (gyülekezési jog, szólás- és vallásszabadság, valamint a tulajdonhoz való jog) biztosítása.” Az alkotmányos liberalizmus azt jelenti, hogy „a jogállamiság és az alkotmányos korlátok korlátozzák mind a nép korlátlan szuveneritását, mind a vezetők korlátlan cselekvési jogkörét, és ahol az állami intézmények stabilitást és rendet teremtenek. A demagógia ugyanis ott tud megteremni, ahol a többségnek korlátlan hatalma van megváltoztatni a jogszabályokat.” Az alkotmányosság és a jogállam a hatalom önkorlátozását, valamely időleges többség túlhatalmának megakadályozását jelenti.

Fontos feltétel tehát az alkotmányosság és a jogállamiság, „vagyis az a szemlélet, amely szerint a politikai elit a mindenkori jogszabályokat önként betartja, és azoknak alárendeli tevékenységét, aszerint alakítja stratégiáját. Az alkotmányról relatíve erős konszenzus áll fenn, a jogszabályi kereteket pedig még különösen széleskörű többséget szerzett politikai erők is magukra vonatkozóan érvényesként ismerik el.”

Tehát „egy olyan demokrácia, ahol a nagy többséggel megválasztott vezető kinyilvánítja, hogy ő az egész népet képviseli, ezért „demokratikus” legitimációja folytán rá nem vonatkoznak az alkotmányos fékek, nem tekinthető többé jogállamnak.” (Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha a fékek és ellensúlyok rendszerének működését saját hatalomgyakorlása érdekében korlátozza, ellehetetleníti.)

Nova Eszter foglalkozik az újonnan létrejött demokráciák problémáival is: „hajlamosak közösségképző eszmék … és etnikai konfliktusok csapdájába esni, mivel a demokratikus választásokat újonnan elsajátító elitek számára a legegyszerűbb szavazatszerzési mód a vallási, etnikai, vérségi vagy törzsi beidegződésekre apellálni.”

„Szintén az újonnan létrejött demokráciákra jellemző probléma, hogy a társadalom és az egyének viselkedését szabályozó állami kontroll lebomlásával átmenetileg zavarodottság és bizonytalanság keletkezik a követendő erkölcsi és viselkedési normákat illetően. Ennek oka, hogy a kívülről kieszközölt kötelező magatartásformák eltűnésével nem alakul ki azonnal az állampolgárok saját erkölcsi iránytűje …” (Hozzáteszem: a helyzetet csak súlyosbítja, ha az új politikai osztály jelentős részének erkölcsi normái és viselkedési szabályai egy kültelki kocsma szintje alatt vannak.)

A demokratikus konszolidációt, annak lehetőségét vizsgálva az új demokráciákban, fontos a demokratikus rezsimek széleskörű és mély legitimációja, ahol a tömegek és a politikai szereplők számára is alternatíva nélküli a demokratikus versengés.

Felsorolja a konszolidáció ellen ható tényezőket és veszélyeket. Európában külső beavatkozást nem valószínűsít. „Sokkal inkább elképzelhető a kormányzati puccs, vagyis amikor a demokratikusan választott politikai vezető olyan hatalmat koncentrál egy kézben, amellyel képes felszámolni a demokráciát – rendszerint valamilyen szükséghelyzetre hivatkozva.” A másik veszély a lassú erózió. Ennek során valamely, időlegesen jelentős többséget szerzett politikai erő, vezető gyengíti, bontja le szisztematikusan a demokrácia rendszerét. „Ennek formái lehetnek az állami média kontrollja, a hegemón pártok kialakulása, amelyeknek nincs valódi esélyük kikerülni a hatalomból (illetve kérdéses, hogy megtennék-e, amennyiben nem választják újra őket), választási csalások, illetve olyan választási vagy állampolgársági szabályozás, amely megszünteti a választójog univerzális jellegét.”

Nova Eszter tanulmányának utolsó része „Az alternatívák: új autoritarizmus” címet viseli. Mint írja, a poszt-szovjet térségben a demokrácia két konkurense látható. „Az egyik az iszlám állam, a másik pedig az ázsiai típusú autoriter berendezkedés. Utóbbi az úgynevezett „új autoritarizmus” doktrínája köré szerveződik, melyet a nyolcvanas évek végén találtak ki Kínában, a régi, marxista-leninista ideológia helyébe. Ez a doktrína elsősorban a kelet-ázsiai gazdasági sikerek miatt tűnhet vonzónak.”

Viszont az „önkorrekció a demokráciák egyik nélkülözhetetlen képessége, vagyis az a képesség, hogy … konszenzussal átalakítsák önmagukat.”

Szilágyi Ákos: A demokrácia konszolidálhatatlansága

Szilágyi Ákos a demokratikus konszolidáció elméletét a tranzitológia tudományának megszületésétől eredezteti. „A tranzitológia a kelet-európai pártállami diktatúrákból … a plurális demokráciába …való átmenetet tanulmányozza.” Fejtegetéseit a konszolidáció fogalmának tisztázási kísérletével kezdi. Ha az eredeti értelemben (consolidálni: megszilárdítani, összeforrasztani stb.) tekintjük, a demokrácia „nemcsak konszolidálhatatlan, de nem is konszolidálandó.”

Ugyanis …”a nyugati típusú poliarchikus demokrácia dinamikusan változó, elvileg és gyakorlatilag is nyitott rendszer, amely képes az egyensúlytalanság állapotaiból új egyensúlyi állapotot létrehozni, képes – éppen aktuális intézményi és szervezeti kereteit meghaladva – a demokratikus joggyakorlás újabb és újabb társadalmi csoportokra való kiterjesztésével, e jogok bővítésével a rendszert feszegető új társadalmi ellentmondásokat politikailag integrálni, és az új társadalmi szereplők bevonásával a rendszert folyamatosan átalakítani.”

Szerinte a demokrácia konszolidálása fogalmának „egyetlen értelme az lehet, hogy a demokratikus átmenet során a poliarchikus demokrácia intézményes berendezkedése (jogállam, parlamentarizmus) eljutott-e a társadalmi megalapozottságának – intézményesülésének, rutinizálódásának, társadalmi elfogadottságának – arra a szintjére, melyen a szabadság rendjének nyitottsága, képlékenysége-formálhatósága … nem úgy jelenik meg többé a társadalmi tapasztalatban, mint a rend hiánya, … vagyis a rendszer konszolidációja okafogyottá válik.” … Ez már a demokratikus átmenet lezárása, a „demokrácia dinamikusan nyitott rendszere.”

Ha az „átmeneti demokráciákból nem képződik konszolidált demokrácia, vagyis a demokratikus berendezkedés nem tud megszilárdulni, … a demokratikus berendezkedés megreked az átmenetiség és ideiglenesség kocsonyás állapotában, … elkerülhetetlen a demokratikus intézmények eróziója – hitelvesztése és leépülése – aminek következtében előbb-utóbb kezdetét veszi az autoritánus visszarendeződés. A visszarendeződés azt jelenti, hogy ilyen-olyan régi vagy újonnan színre lépő ellenerők formálisan is lebontják … a demokratikus rendszert; vagy pedig a demokratikus rendszer homlokzatának (mindenekelőtt a szabad választások látszatának) megőrzésével … üresítik ki a demokratikus intézményeket, kidobálják a rendszerből a végrehajtó hatalmat korlátozó és fékező demokratikus ellensúlyokat és ellenőrző mechanizmusokat, végső soron autokratikus módon rendezkednek be.”

Tehát „konszolidált demokráciáról csak olyan országok esetén lehet beszélni, amelyekben a visszarendeződésnek a kettős veszélye (a régi autokratikus rendszer részleges vagy teljes restaurációja vagy a demokrácia populista felfogásán alapuló új autokratikus rendszer önkényes bevezetése) véglegesen elhárult.”

„Az 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal körül ülők által lényegében konszenzussal elfogadott demokratikus politikai átmenet forgatókönyve, /jogállami forradalom/ … nem a többségi, hanem a konszenzuális demokrácia modelljét célozta meg …” de „  … a demokrácia nem vált a politikai közösség legsajátabb ügyévé és legsajátabb gyakorlatává …”, és ebben – mint írja -  a pártok, a politikai osztály egyetemlegesen felelős.

„A demokrácia  társadalmi elsajátításának hiánya eredményezte … a történetileg úgyszólván öröklött alattvalói attitűd megcsontosodását, … az egyéni és csoportos biztonságvesztés, a szüntelen egzisztencia-fenyegetések, a permanens politikai háborúskodás, a politikai korrupció, a közrend rogyadozása legfőbb okaként nem  a demokratikus berendezkedésnek  a társadalomtól való elszakadása és állandó távolodása, nem a demokrácia elitárius kisajátítása és egyben kiüresítése, hanem maga a demokrácia jelenik meg.” (A kiemelések tőlem.)

Szilágyi Ákos részletesen leírja és elemzi a demokrácia konszolidációjának 1989 és 2011 közötti elmaradását, annak okait és következményeit. Ma a szavazatmaximálás a cél, a társadalom mint manipulálható szavazógép, az egyén csak mint szavazó számít, nem mint polgár, nem mint homo politicus.

A politikai osztálynak a rendszerváltásban kulcsszerepet vállaló csoportjai a hatalmi vetélkedést ádáz, gyűlölködő hatalmi harccá tették. A társadalom józan, cselekvőképes, demokratikus érzületű, de ettől a stílustól viszolygó csoportjait a tevőleges részvételtől a politikában ez visszatartja. „Ennek eredménye nemcsak a demokratikus rendszer társadalmi bázisának rohamos és következményeit tekintve végzetes összeszűkülése lett 2006-2010 között, hanem a politikai elit mind erősebb kontraszelekciója is, amely ma ott tart, hogy mind a pártpolitika, mind  a parlament, mind az államapparátus még annál is rosszabb szakmai felkészültségű, erkölcsi színvonalú és politikai képességű emberek gyűjtőhelyévé vált (tisztelet az egyre apadó kivételeknek), mint volt a 20. század rosszemlékű és rendkívül kontraszelektív magyar tekintélyuralmi rezsimjeiben.”

Szilágyi Ákos úgy véli, hogy a jogállami ellenforradalmat végrehajtó jobboldali populista erőket a szakszervezetek ellenállása, a civil kezdeményezések ellenére „nem a demokrácia felől éri a legsúlyosabb kihívás, hanem a fasizmussal határos radikális nemzeti populizmus felől. …Csak egyvalami biztos, Magyarországra a közeljövőben semmiféle konszolidáció nem vár …”

Hát a kép nem túl rózsás.

Mindkét tanulmány komoly szakmai apparátus felhasználásával készült, örültem, hogy olvashattam őket.

Egy gondom van, de ez nem a fenti szerzőknek szól. Olvasva a hírportálokon az egy-egy témához hozzászóló kommenteket, látnivaló, hogy az átlagolvasónak elképesztő képzetei, ismerethiányai vannak a jogállamiságról, alkotmányosságról, demokráciáról.

„Alkotmány: ez a legfőbb bajuk, minek ezen rugózni, ez senkit nem érdekel, az emberek megélni akarnak!”

Jó lenne egy olyan „ismeretterjesztő” mű, amelyik nem csak az értelmiséghez, hanem a széles közönséghez szól.