Erről a förtelemről, a körülötte
zajló vitáról, tiltakozásról sokan elmondták már, hogy nem zsidó, hanem magyar
ügy, mégis elsősorban zsidó problémaként tekintenek rá a legtöbben.
Azt ugyan többen felemlítik, nem
44-es történetről van szó, az csak a tragikus végkifejlet volt. Már a 20-as
évek elejétől kiverték a zsidó hallgatókat az egyetemekről, különféle „nemzeti”
szövetségek (ismerős a jelző?) – mint az orvosoké, építészeké – már listázták
zsidó kollégáikat. Egymás után alakultak antiszemita szervezetek, a lapok tele
voltak antiszemita írásokkal – sok, a ma is magasan jegyzett népi írók tollából
- az egész társadalmat átitatta az antiszemita métely.
Ötletből is sok volt, ezek csak
annyiban tértek el egymástól, hogy a vagyonuktól megszabadított honfitársainkat
Madagaszkárra, Afrikába vagy valahova keletre kellene-e deportálni.
Szép hazánkban ugyan még ezzel
sem nagyon akarnak szembenézni, a kormányfőtől annyira futotta, a magyar állam 44-ben
nem védte meg zsidó polgárait.
Mégis, úgy vélem, tágabb
összefüggésben kell vizsgálni a kérdést.
Nem kerülhető meg a
„Trianon-trauma.” Közeledik az Első világháború kitörésének 100. évfordulója.
Előzményeihez tartozik a balkáni népek mozgolódása, nemzeti törekvéseik. Nem
hanyagolható el annak vizsgálata, az Osztrák-Magyar Monarchia, a magyar
uralkodó elit miként viszonyult a nemzeti kisebbségekhez, melyek összlétszáma a
Magyar Királyság lakosságának hozzávetőlegesen 50%-át tették ki.
Magyarország a békeszerződések
legnagyobb vesztese lett. Az összeomlás után hazánk elveszítette korábbi
területének 2/3-át, ez az érzelmi és gazdasági sokk határozta meg a
továbbiakat. A magyar uralkodó osztály és az intelligencia képtelen volt a
helyzetet elfogadni, feldolgozni, hibáival szembenézni. Az Antanthatalmakat, a
környező országokat – és azok népeit! – tette felelőssé a veszteségért. Igen
hamar belső ellenséget is találtak Károlyiban és mi sem természetesebb: a
zsidókban. Ez annál is egyszerűbb volt, mert a szociális feszültségek, az
antikapitalista hangulat gyorsan transzformálódott antiszemitizmussá.
A közéletet nacionalizmus,
irredentizmus, a magyar politika aktivitását alapvetően a revíziós törekvések
határozták meg. Ezzel egyenes út vezetett a német szövetséghez, majd a bécsi
döntésekhez, később a hadba lépéshez. Horthy ünnepelt országgyarapítása végül
az ország pusztulásához, Budapest romhalmazzá válásához, közel egymillió
halotthoz vezetett.
Ez volt az ártatlan „Gábriel
arkangyal” útja, ezt az utat kellene világosan látni!
A történelem az élet
tanítómestere? Hát nem! Cirádás szép parlamentünkben van, aki a tiszaeszlári
per újratárgyalását, a zsidó képviselők listázását követeli és van, aki arról
ábrándozik, az ukrán válság folyományaképpen orosz segítséggel visszakaphatjuk
Kárpátalját!
Boldogan szotyolázgató
miniszterelnökünk két stadionavatás között kioktatja a kilencven éves Dávid
Katalin művészettörténészt az arkangyalos, sasos emlékmű erkölcsi és esztétikai
mibenlétéről, annak makulátlanságáról.
Emberek, hát hol élünk?!
Amit eleink az elmúlt száz évben
tettek, azért nem mi, mai magyarok vagyunk felelősek, bár a szembenézésnek már
itt lenne az ideje!
Ha eltűrjük az ebben a szoborban
megjelenített hazugságot, ha nem térítjük el országunkat erről az ismét vésszel
fenyegető útról, mindannyian bűnösök leszünk!
Megjelent: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/378445_az_elatkozott_emlekmurol_kicsit_maskepp
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése