Eltűnt régi ízek

*


Gyerekkorom nagy részét falun töltöttem. Nem fogom már elfelejteni azokat a lédús paradicsomokat, amiket a határban csavarogva, ha megszomjaztunk, levettünk a bokráról. De azt a tejfölt sem, amit Héregről hoztak az asszonyok minden héten árulni. Ezeknek ízük, zamatuk volt.
Nagyapámnak – aki 1953-ban halt meg – ebben a faluban volt egy kis gyümölcsöse. Ő hajdanán – még a II. Világháború előtt – a Földművelési Minisztériumban dolgozott valamilyen tisztviselőként, és ugyan pénzügyes volt, de valamelyest érthetett a gazdálkodáshoz. Ezt a gyümölcsöst akkor telepítette a legváltozatosabb fajtákból. Kulákká és osztályidegenné is minősítették természetesen a „fordulat éve” után.

A lényeg: ebben a gyümölcsösben én még igazi jó gyümölcsöket ettem a fára kapaszkodva: ropogós cseresznyét, búzáskörtét. Ha jól emlékszem, London-pepinnek hívták azt a körtét, amit szintén nagyon szerettünk. Volt ott finom jó nyári alma, és a téli (télálló) almák: Jonathán, leánycsöcsű és a kedvencem, a batul. (Ez egy aranysárga, a napsütötte oldalán kis halványpiros folttal bíró alma volt, kemény, illatos és szaftos, jellegzetes, mással össze nem téveszthető ízzel. Batult azóta is hiába keresnék, sehol sem találni.) A téli almákat a pincében farácsokon tél végéig el lehetett tartani.
Ja, és permetezőgépet soha nem láttam ott.

Az első téeszesítéskor a jellege miatt nem került be a „közösbe”, beszolgáltatási kötelezettség búzából, kukoricábol, zsírból stb. persze volt. Nagyapám halála után Édesanyám gondozta addig, mikor végül valamikor a hatvanas években sikerült beadni a tsz-be. A nyolcvanas években jártam arra utoljára, minden kipusztult, mindent felvert a gaz …

Kár érte. És kár a lassan végképp eltűnő fajtákért. Mindent ellepnek a nagyüzemileg termesztett és a bevásároló központok által preferált látványos vagy raktáraikban könnyebben tárolható, de szegényesebb beltartalmú és ízvilágú fajták.
http://www.blogger.com/img/blank.gif

Erről érdemes ezt megnézni:



*