Merre tovább Magyarország?

2010 tavaszán Magyarország rendszerváltás utáni történetének új szakasza kezdődött. Meggyőződésem szerint egyenes úton haladunk egy Mussolini típusú fasiszta államszervezet felé.

Megkísérlem kissé leegyszerűsítve összefoglalni, az általam legfontosabbnak ítélt momentumokat felmutatva, miként jutottunk idáig.

Az orbáni átalakítás előkészítése már korábban elkezdődött az előző kormányok reformtörekvéseinek szisztematikus akadályozásával, a koalíció belső ellentéteinek azonnali kihasználásával. A kormánypártok hibáira, gyengeségére azonnali, kíméletlen válaszreakcióval reagált a Fidesz vezette ellenzék. Nem volt nehéz dolguk, az a bizonyos „elmúlt nyolc év” az akkori vezető pártok – és nevezzük így: pártelitek − belső villongásainak, hatalmi harcainak története, még a legkiélezettebb helyzetekben sem voltak képesek presztízsszempontjaikon felülemelkedni, egységes álláspontot kialakítani. (Lásd pl. a 2005-ös köztársasági elnökválasztás körüli kisszerű cirkuszt, és az a gyanúm, hogy az „öszödi beszéd” kiszivárogtatása is ebbe a kategóriába sorolandó.)

A rendszerváltás utáni kormányok egyike sem tudta vagy akarta megteremteni a független közszolgálati hírközlést, sőt, az egyre inkább a jobboldal befolyása alá került már a szocialista-liberális kormány működése alatt, annak impotenciája miatt. A kereskedelmi rádió- és tv csatornák pedig néhány hamvába hullt kísérlet után az olcsó, népszerűség-hajhászó műsorok felé fordultak, hírszolgáltatásuk is kimerül a bűnügyi tudósítások tömegével. Ez aztán az átlagnéző/hallgató egyoldalú, irányított tájékoztatását eredményezte, amit a Fidesz-propagandisták leegyszerűsített gondolkodásra építő, jelszó-szerű üzenetek sulykolásával (pl. „az egészség nem üzlet”, „bankár-kormány” stb.) végképp egy irányba terelt. 

Ezenközben a másik oldal GDP-ről, konvergencia-programról beszélt, amit – azt hiszem, bevallhatjuk − egy nem túl széles réteget leszámítva, nem sokan tudtak értelmezni. (Közbevetőleg hadd jegyezzem meg, nagyon fontosnak tartanám már az alapfokú képzésben bevezetni az állampolgári- és az alapvető pénzügyi, közgazdasági ismeretek oktatását, továbbá hasonló ismeretterjesztő műsorok sugárzását a közszolgálati csatornákon.)

A folyamatos belső viták miatt elmaradt a nagy ellátórendszerek reformja.

Az előző kormányok – jórészt szintén a jobboldal gáncsoskodása okán – nem oldották meg a pártfinanszírozás szabályozását: látjuk, miként zajlanak a közbeszerzési ügyek. 

Az ügyészség is jobboldali befolyás alatt állt, a 2010-es választások előtt sorban gyanúsítottak meg a szociális-liberális oldalhoz tartozó tisztségviselőket, politikusokat, őrizetbe vételükről a közszolgálati csatornák részletesen beszámoltak. Az, hogy most, három év után a vádak legnagyobb részéről kiderült, hogy alaptalan, már más kérdés, az átlagnéző emlékezetébe beleégett a rabszíjon vezetett baloldali politikusok képe.

2008 őszén robbant a pénzügyi- és gazdasági világválság. A 2009-es kormányválság után Bajnai Gordon határozott válságkezelése erőteljes megszorításokkal, de sikeres volt. (Ezt egyébként 2010 őszén a Fidesz-kormány is elismerte.)

Így érkeztünk el a 2010-es választásokhoz. „Megszorítások, korrupció, pofátlan végkielégítések, eladósodás, tehetetlenkedés” – szajkózta a Fidesz, a második fordulóra sikerült a szavazók több mint felét eltántorítani a szavazástól, akik elmentek, azok 52,7%-a lehetővé tette az azóta is büszkén emlegetett 2/3-os parlamenti többséget Orbánék számára.

Orbán már a választások előtt „centrális erőtérről” beszélt, ma már tudjuk, a centrumban ő maga áll. A szimbolikus politizálást vegyíti ügyesen a kemény hatalomtechnikai lépésekkel. Kiszámított politikai lépései ügyesen rájátszanak a már a Kádár-korszakban is finoman élesztgetett értelmiség-ellenességre, a nacionalista érzelmekre, a gazdasági válsággal természetszerűen növekvő kapitalizmus- és bank-ellenességre, a hajléktalan- és cigányellenességre, eközben másik kezével szép folyamatosan építi le a modern demokrácia alapjait. Ehhez persze az is kell, hogy az utca emberét hidegen hagyja az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása, mert a napi megélhetési gondok foglalkoztatják. Az átlagembert nem érdekli a 89-ben újrafogalmazott alkotmány és az új alaptörvény közötti különbség, nem érti a fékek és ellensúlyok rendszerének értelmét, nem tudja, hogy a jogállam: ellenőrzött hatalomgyakorlás. 

A Fidesz gazdaságpolitikája maga csőd, de „Magyarország jobban teljesít!” − hirdeti a plakátokon, közben az ország teljesítménye recessziót mutat. Munkaalapú társadalomról beszél, közben csökken a munkahelyek száma. Nálunk nincs megszorítás, de a vállalkozások adóterhei nőnek. Működik a szemfényvesztés: itt a „rezsicsökkentés”, persze az árát majd az élelmiszerek növekvő költségeiben fizetjük meg.

Az ország közben csendben van. A magyar ember az elmúlt 100-150 évben megtanult alkalmazkodni az őt szorító körülményekhez. Az alkalmazkodás új fejleménye, hogy megindult és felgyorsult a fiatalok, elsősorban a képzett, nyelveket beszélő, tehát az ország jövőbeni gazdasági-társadalmi fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű részének elvándorlása. Itt maradnak viszont a hatalomhoz dörgölőzők, itt maradnak a nemez-süvegben vagy bocskaiban feszítő díszmagyarok és sorban avatják épülésünkre a turul- és Horthy szobrokat.

Tagjai vagyunk az Európai Uniónak, de az európai normákat kormányunk nem tartja be. A kormányfő és sameszai alpári stílusban nyilatkoznak az Unió szervezeteiről és vezetőiről, ez a stílus egyébként is jellemző erre a kollégiumi baráti kőrre. 

Orbán Viktor állandóan harcban áll. Szabadságharcot hirdet a Nyugat ellen, az Unió ellen, az IMF vagy a multik ellen. Lehet, nemsokára az ENSZ ellen is. A harcban, konfliktusban érzi elemében magát.

Az ország csöndben van, némelyek feszülten figyelik, az Unió mikor szorítja végre visszakozásra a kormányt. A segítséget pedig nem onnan kellene várni.

Amikor tavaly októberben hosszú győzködés után kiállt Bajnai Gordon, és széles, nem csak a baloldalból álló összefogásra tett javaslatot, sokak vélték úgy, végre elindul valami. A Fidesz kreálta új választási rendszer ugyanis egyfordulós, csak egy egységes párt vagy pártszövetség ütheti ki Orbánt a nyeregből. (Már másnap megindultak az ellenzéki belső villongások, ki kivel nem hajlandó egy ernyőszervezet alatt fellépni.) 

Bajnai azt javasolta, először az alapvető minimumban, a közjogi kérdésekben kell elindítani az egyeztetést a különböző demokratikus szervezetek és pártok között, majd ezután kerülhet sor a szakpolitikai részletek kidolgozására. A végén kell személyi kérdésekről beszélni, akkor lehet a legmegfelelőbb, a legesélyesebb miniszterelnök jelöltet kiválasztani.

Az MSZP némi hezitálás után beleegyezett az egyeztetések megindításába, de rögtön tovább is lépett: saját, további egyeztetési témákat és fordulókat indított. Mesterházy úgy véli, ő, mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, majd összehozza a váltáshoz szükséges szavazatszámot. Ők a legnagyobbak, a legfelkészültebbek, a legokosabbak.

Mindez azt mutatja, semmi nem igaz az MSZP megújulásából. Lehet, hogy néhány arc kicserélődött, de a mentalitás mit sem változott. A hajdani MSZMP is ezzel indította a „demokratizálódást” kb. negyven évvel ezelőtt: jó, nem monopólium, de hegemónia. A pluralizmust az MSZP is kifelejtette a házi szótárából. 

Az ellenzéki pártok most saját identitásukat erősítgetik a legfőbb cél érdekében megvalósítandó összefogás helyett.

Ez az a pont, amikor érthetővé válik a Milla és más civil szervezetek viszolygása a pártoktól, pártvezetőktől. Magyarország érdeke nem a hatalomváltás, nem valamelyik, most ellenzéki párt helyzetbe hozása, hanem visszatérés a liberális, konszenzuális demokráciához, egy normális váltógazdálkodáshoz.

A jelen helyzetből egyetlen kiút mutatkozik, az a korábban javasolt, de gyorsan elfelejtett menetrend, miszerint az Orbán-rezsim leváltására jöjjön létre az együttműködés azzal a programmal, hogy az átmeneti országgyűlés és kormány megalkossa az új alkotmányt (vagy módosítsa a jelenleg hatályos alaptörvényt), alkossa meg a legfontosabb törvényeket, szilárdítsa meg az ország gazdasági helyzetét és záros határidőn belül írjon ki új választásokat egy újraírt választási törvény alapján. 

Ha a pártok vezetői ezt nem értik meg, 2014-ben nem lesz változás. A történelem és az ország előtt a felelősség pedig ezeket a pártokat, de elsősorban az MSZP-t terheli.