2010 tavaszán Magyarország
rendszerváltás utáni történetének új szakasza kezdődött. Meggyőződésem szerint
egyenes úton haladunk egy Mussolini típusú fasiszta államszervezet felé.
Megkísérlem kissé leegyszerűsítve
összefoglalni, az általam legfontosabbnak ítélt momentumokat felmutatva, miként
jutottunk idáig.
Az orbáni átalakítás előkészítése
már korábban elkezdődött az előző kormányok reformtörekvéseinek szisztematikus
akadályozásával, a koalíció belső ellentéteinek azonnali kihasználásával. A
kormánypártok hibáira, gyengeségére azonnali, kíméletlen válaszreakcióval
reagált a Fidesz vezette ellenzék. Nem volt nehéz dolguk, az a bizonyos „elmúlt
nyolc év” az akkori vezető pártok – és nevezzük így: pártelitek − belső villongásainak,
hatalmi harcainak története, még a legkiélezettebb helyzetekben sem voltak
képesek presztízsszempontjaikon felülemelkedni, egységes álláspontot
kialakítani. (Lásd pl. a 2005-ös köztársasági elnökválasztás körüli kisszerű
cirkuszt, és az a gyanúm, hogy az „öszödi beszéd” kiszivárogtatása is ebbe a
kategóriába sorolandó.)
A rendszerváltás utáni kormányok
egyike sem tudta vagy akarta megteremteni a független közszolgálati hírközlést,
sőt, az egyre inkább a jobboldal befolyása alá került már a szocialista-liberális
kormány működése alatt, annak impotenciája miatt. A kereskedelmi rádió- és tv
csatornák pedig néhány hamvába hullt kísérlet után az olcsó,
népszerűség-hajhászó műsorok felé fordultak, hírszolgáltatásuk is kimerül a
bűnügyi tudósítások tömegével. Ez aztán az átlagnéző/hallgató egyoldalú,
irányított tájékoztatását eredményezte, amit a Fidesz-propagandisták
leegyszerűsített gondolkodásra építő, jelszó-szerű üzenetek sulykolásával (pl.
„az egészség nem üzlet”, „bankár-kormány” stb.) végképp egy irányba terelt.
Ezenközben a másik oldal GDP-ről,
konvergencia-programról beszélt, amit – azt hiszem, bevallhatjuk − egy nem túl széles
réteget leszámítva, nem sokan tudtak értelmezni. (Közbevetőleg hadd jegyezzem
meg, nagyon fontosnak tartanám már az alapfokú képzésben bevezetni az
állampolgári- és az alapvető pénzügyi, közgazdasági ismeretek oktatását,
továbbá hasonló ismeretterjesztő műsorok sugárzását a közszolgálati
csatornákon.)
A folyamatos belső viták miatt
elmaradt a nagy ellátórendszerek reformja.
Az előző kormányok – jórészt
szintén a jobboldal gáncsoskodása okán – nem oldották meg a pártfinanszírozás szabályozását:
látjuk, miként zajlanak a közbeszerzési ügyek.
Az ügyészség is jobboldali
befolyás alatt állt, a 2010-es választások előtt sorban gyanúsítottak meg a
szociális-liberális oldalhoz tartozó tisztségviselőket, politikusokat, őrizetbe
vételükről a közszolgálati csatornák részletesen beszámoltak. Az, hogy most,
három év után a vádak legnagyobb részéről kiderült, hogy alaptalan, már más
kérdés, az átlagnéző emlékezetébe beleégett a rabszíjon vezetett baloldali
politikusok képe.
2008 őszén robbant a pénzügyi- és
gazdasági világválság. A 2009-es kormányválság után Bajnai Gordon határozott
válságkezelése erőteljes megszorításokkal, de sikeres volt. (Ezt egyébként 2010
őszén a Fidesz-kormány is elismerte.)
Így érkeztünk el a 2010-es
választásokhoz. „Megszorítások, korrupció, pofátlan végkielégítések, eladósodás,
tehetetlenkedés” – szajkózta a Fidesz, a második fordulóra sikerült a szavazók
több mint felét eltántorítani a szavazástól, akik elmentek, azok 52,7%-a
lehetővé tette az azóta is büszkén emlegetett 2/3-os parlamenti többséget
Orbánék számára.
Orbán már a választások előtt
„centrális erőtérről” beszélt, ma már tudjuk, a centrumban ő maga áll. A szimbolikus
politizálást vegyíti ügyesen a kemény hatalomtechnikai lépésekkel. Kiszámított
politikai lépései ügyesen rájátszanak a már a Kádár-korszakban is finoman
élesztgetett értelmiség-ellenességre, a nacionalista érzelmekre, a gazdasági
válsággal természetszerűen növekvő kapitalizmus- és bank-ellenességre, a
hajléktalan- és cigányellenességre, eközben másik kezével szép folyamatosan
építi le a modern demokrácia alapjait. Ehhez persze az is kell, hogy az utca
emberét hidegen hagyja az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása, mert a napi
megélhetési gondok foglalkoztatják. Az átlagembert nem érdekli a 89-ben
újrafogalmazott alkotmány és az új alaptörvény közötti különbség, nem érti a
fékek és ellensúlyok rendszerének értelmét, nem tudja, hogy a jogállam: ellenőrzött
hatalomgyakorlás.
A Fidesz gazdaságpolitikája maga
csőd, de „Magyarország jobban teljesít!” − hirdeti a plakátokon, közben az ország
teljesítménye recessziót mutat. Munkaalapú társadalomról beszél, közben csökken
a munkahelyek száma. Nálunk nincs megszorítás, de a vállalkozások adóterhei
nőnek. Működik a szemfényvesztés: itt a „rezsicsökkentés”, persze az árát majd
az élelmiszerek növekvő költségeiben fizetjük meg.
Az ország közben csendben van. A
magyar ember az elmúlt 100-150 évben megtanult alkalmazkodni az őt szorító
körülményekhez. Az alkalmazkodás új fejleménye, hogy megindult és felgyorsult a
fiatalok, elsősorban a képzett, nyelveket beszélő, tehát az ország jövőbeni
gazdasági-társadalmi fejlődése szempontjából meghatározó jelentőségű részének
elvándorlása. Itt maradnak viszont a hatalomhoz dörgölőzők, itt maradnak a
nemez-süvegben vagy bocskaiban feszítő díszmagyarok és sorban avatják
épülésünkre a turul- és Horthy szobrokat.
Tagjai vagyunk az Európai
Uniónak, de az európai normákat kormányunk nem tartja be. A kormányfő és
sameszai alpári stílusban nyilatkoznak az Unió szervezeteiről és vezetőiről, ez
a stílus egyébként is jellemző erre a kollégiumi baráti kőrre.
Orbán Viktor állandóan harcban
áll. Szabadságharcot hirdet a Nyugat ellen, az Unió ellen, az IMF vagy a multik
ellen. Lehet, nemsokára az ENSZ ellen is. A harcban, konfliktusban érzi
elemében magát.
Az ország csöndben van, némelyek
feszülten figyelik, az Unió mikor szorítja végre visszakozásra a kormányt. A
segítséget pedig nem onnan kellene várni.
Amikor tavaly októberben hosszú
győzködés után kiállt Bajnai Gordon, és széles, nem csak a baloldalból álló
összefogásra tett javaslatot, sokak vélték úgy, végre elindul valami. A Fidesz
kreálta új választási rendszer ugyanis egyfordulós, csak egy egységes párt vagy
pártszövetség ütheti ki Orbánt a nyeregből. (Már másnap megindultak az
ellenzéki belső villongások, ki kivel nem hajlandó egy ernyőszervezet alatt
fellépni.)
Bajnai azt javasolta, először az
alapvető minimumban, a közjogi kérdésekben kell elindítani az egyeztetést a
különböző demokratikus szervezetek és pártok között, majd ezután kerülhet sor a
szakpolitikai részletek kidolgozására. A végén kell személyi kérdésekről
beszélni, akkor lehet a legmegfelelőbb, a legesélyesebb miniszterelnök jelöltet
kiválasztani.
Az MSZP némi hezitálás után
beleegyezett az egyeztetések megindításába, de rögtön tovább is lépett: saját,
további egyeztetési témákat és fordulókat indított. Mesterházy úgy véli, ő,
mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetője, majd összehozza a váltáshoz
szükséges szavazatszámot. Ők a legnagyobbak, a legfelkészültebbek, a
legokosabbak.
Mindez azt mutatja, semmi nem
igaz az MSZP megújulásából. Lehet, hogy néhány arc kicserélődött, de a
mentalitás mit sem változott. A hajdani MSZMP is ezzel indította a
„demokratizálódást” kb. negyven évvel ezelőtt: jó, nem monopólium, de
hegemónia. A pluralizmust az MSZP is kifelejtette a házi szótárából.
Az ellenzéki pártok most saját
identitásukat erősítgetik a legfőbb cél érdekében megvalósítandó összefogás
helyett.
Ez az a pont, amikor érthetővé
válik a Milla és más civil szervezetek viszolygása a pártoktól, pártvezetőktől.
Magyarország
érdeke nem a hatalomváltás, nem valamelyik, most ellenzéki párt helyzetbe
hozása, hanem visszatérés a liberális,
konszenzuális demokráciához, egy normális váltógazdálkodáshoz.
A jelen helyzetből egyetlen kiút
mutatkozik, az a korábban javasolt, de gyorsan elfelejtett menetrend, miszerint
az Orbán-rezsim leváltására jöjjön létre az együttműködés azzal a programmal,
hogy az átmeneti országgyűlés és kormány megalkossa az új alkotmányt (vagy
módosítsa a jelenleg hatályos alaptörvényt), alkossa meg a legfontosabb
törvényeket, szilárdítsa meg az ország gazdasági helyzetét és záros határidőn
belül írjon ki új választásokat egy újraírt választási törvény alapján.
Ha a pártok vezetői ezt nem értik meg, 2014-ben nem lesz változás. A
történelem és az ország előtt a felelősség pedig ezeket a pártokat, de
elsősorban az MSZP-t terheli.
