A helyzet

Az október vége óta zajló tüntetéssorozatról már írt boldog s boldogtalan. Sokan közzétették már a saját egyedül üdvözítő igazságukat.

Most én következem.

Néhány hét elteltével érdemes lenne józanul végiggondolni a dolgokat.

Nézzük a fanyalgók kifogásait.

Csak negatív üzeneteik vannak, nincs programjuk. Valóban. Ugyanis tüntetnek. A tüntetés, mint műfaj pedig nem szól másról, mint a tiltakozásról, a felháborodásról. A programokat nem az utcán szokták megalkotni. Egyszerűen elegük van. Elegük a hazugságokból, a szabadságuk folyamatos megkurtításából. Ezeket az ezreket ez vitte az utcára, ez fogja össze. Bizonyára van közöttük konzervatív, baloldali, liberális, ilyen vagy olyan párt szimpatizánsa.

Rossz szónokok, ráadásul össze-vissza beszélnek. (Ezt főleg a január 2-i, Opera előtti demonstráció után olvashattuk.)   Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk, annyiféle vággyal, elképzeléssel, vízióval, szakmai tapasztalattal (vagy annak hiányával), esetleg pártszimpátiával. A szónokgárda összetételében is ez nyilvánult meg.

Egyenlősítő, kommunisztikus elképzeléseik vannak. Az, hogy elfogadhatatlannak tartják a mélyszegénység ijesztő terjedését, valamelyest csökkenteni akarják a legalacsonyabb (szinte semmi!) és a legmagasabb jövedelmek közti különbséget? Az, hogy tűrhetetlen, hogy gyerekek százezrei éheznek? 

Politikaellenesek, pártok nélkül képzelik el. Nemcsak a Fideszt, ezt az egész politikai elitet tagadják. Lehet, hogy rosszul artikulálják, de tudják, pártok nélkül nem működtethető a demokrácia. De ezekkel a pártokkal sem. A jelenlegi, magukat demokratikusnak nevező pártok vezetőivel sem, akik a fennálló hatalom díszellenzékévé váltak. Ezek lobogóit nem akarták látni. Ezek a pártvezetők tiltakoztak ugyan az alkotmányt kiütő új alaptörvény és az átírt választási törvény ellen, de összefogás címén egymást tiporták, hogy bekerülhessenek az új parlamentbe, és szépen letették az esküt erre az új, isten tudja hányszor módosított alaptörvényre. Július 26-án, lett volna az utolsó lehetőségük, hogy kevés hitelük maradékát megmentsék. Ama beszéd, ami Tusványoson elhangzott, újat ugyan nem mondott, de gátlástalanul a képünkbe fröcsögte, hogy O. V. célja a liberális demokrácia addigra is csak díszletként funkcionáló maradványainak felszámolása. Az ellenzéki pártoknak egyetlen logikus és morálisan vállalható lehetősége az lett volna: kivonulni a Parlamentből, minden együttműködést megszüntetni a hatalommal, és ezt világosan és egyértelműen elmondani a hazai közönségnek és külföldnek is. Ez lett volna az utolsó lehetőség. Nem tették meg, mára a hatalmat legitimáló díszletté váltak.

Nem csak a jelenlegi berendezkedést, az elmúlt huszonöt évet is tagadják. Először is szálljunk magunkba: nincs részünk abban, hogy idáig jutottunk? Nincs része ebben a jelenlegi ellenzéki pártoknak? Mi volt az eredendő bűn? A székházbotrány? A médiaháború? A pártfinanszírozás megoldatlansága? Az ügynökakták? Olajügy? Háttéralkuk? 30-70%?

Arról nem is beszélve, hogy a mai huszonéveseknek, harmincegynéhány éveseknek nincs, mert nem lehet emléke a rendszerváltás előtti korról. Annak hazugságairól. Csak a mai hazugságokat látják. Azt, hogy a „baloldal” tavaly tavasszal összefogásról beszélt, de a legfontosabb kérdés az volt, ki legyen a falkavezér. A közös munka, a közös program megalkotása abban merült ki, megvívják sunyi csatáikat a listás helyekért. Ez a kompánia lett volna vagy lenne az alternatíva?

Lehet, hogy kiabálnak. Lehet, hogy nem születtek szónoknak. Igen, az én ízlésemtől is távol áll a nem éppen szalonképes szavakkal megfogalmazott indítványuk az elmúlt huszonöt év politikusainak távozására. Dühösek. Nem kellene belátnunk, néhányan közülük a gyerekeink lehetnének, akikre ezt a csődtömeget hagyjuk?!

Dühösek és bizalmatlanok. Nem hagytuk magukra őket 2012 telén, majd tavasszal, amikor a tanulási jogaikért tüntettek? Meghatódva lájkoltuk Csillag Ádám (valóban csodálatos) felvételét a diákok és a kis pöttömök „párbeszédéről”, de békésen ücsörögtünk a fotelban, miközben ők a fagyos aszfalton tették ezt. Ki volt velük, amikor azt kiabálták: „Az alkotmány nem játék!”

Jó, lehet, hogy néhányan ott voltak, ott voltunk. De hányan?

Bizalmatlanok, és amit nehéz elfogadni, egymással is bizalmatlanok. (Erről is szólt ez a bejegyzésem: Életkép) Igaz, már többször becsapták őket, a pártok már többször rájuk akartak telepedni. Mégis, úgy tűnik, ebben a széthúzásban több a személyeskedő elem, az egyéni ambíció, az ego felmutatásának a vágya. Igen, ők is itt szocializálódtak ebben a szekértáborok és árkok szabdalta országban. Talán kinövik.

Szóval, mint az elején írtam, nem az utca a programalkotás helyszíne. Óvatos bizakodással figyelem az alakuló kerekasztal ténykedését, abban reménykedve, hogy a pártérdekek bomlasztó törekvései nem kerekednek felül. Az is reménykeltő lenne, ha a fiatal aktivisták előítéleteiket ideiglenesen félretéve sajátos látásmódjukkal, felhalmozódott friss tudásukkal gazdagítanák ezt a munkát.

Reménykedjünk.