Por van és lárma.
Az otthon kertjében békésen
ücsörögnek kiült, foszló kárpitú foteljeikben, elvannak a nyugdíjukkal. Erre
vártak. Pedig nem is öregek. Éveiket nézve nem. Olykor zsörtölődnek, egyikük a
szemüvegét nem találja, másikuk a fogsorát, ezért egymást okolják. Néha, csak
úgy megszokásból elcsoszognak a kerítésig – messzebb nem mehetnek, mert
eltévednének, enyhe demenciájuk miatt már a nevükre sem emlékeznek. Bámulják a
kerítés túloldalán a félmeztelen, izzadt, jobbra-balra köpködő melósokat, akik
átépítés okán légkalapáccsal verik szét a házat. Néha aszott öklüket vagy
botjukat rázzák feléjük, mert zavarja őket a por és a dobhártyát szaggató zaj.
A homokozóban is nagy a ricsaj.
Lökdösődnek, szaladgálnak, megpróbálják túlkiabálni a zajt. A homokból gombócot
gyúrnak, hol az öregeket, hol egymást dobálják, a hajuk, szemük már tele.
Aztán építenének.
-
- -
Enyém a piros lapát, én találtam, én építem a
várat!
- - Persze, csak azért, mert a te anyukád volt az
óvó néni!
Egy másik belepisil a homokba: az
enyém lesz a legnagyobb, ti hülyék vagytok!
Odébb egy banda csúzlival
lövöldöz a járókelőkre, a kicsikre, a rozzantakra. Egy-egy jól sikerült
találatnál egymást biztatva hangosan röhögnek.
A szürke panelépület ablakai néha
kitárulnak, a lakók kihajolnak, értetlenül figyelik, mi történik. Aztán bemennek,
vacsorát készítenek, bekapcsolják a tv-t.
Röpködnek a betondarabok, a falak
repedeznek.
Lassan lemegy a nap, esteledik, a
zaj nem csitul, de azért elvannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése