Fák

Szeretem a fákat.

Olyanok, mint mi, emberek.

Még korábban készítettem róluk egy sorozatot: http://gportal.hu/portal/b-molnar-bela/ , itt a „Platánok és más fák”.

Élnek erdőben, városban, vízparton, hegyoldalban. Némelyik mellett nem látni másik fát, magának szív el minden életerőt, a másik a társaival szinte összegabalyodva nő.

A platánnak sárgásan-zöldesen foltos, mozaikos a kérge, a bükké sima és szürke, a tölgyé bordázott.

Mind más, mind másképp próbál gyökeret verni, megkapaszkodni. Némelyik egyenes derékkal szilárdan áll, vaskos gyökereivel mélyen kapaszkodva a fűvel benőtt talajban, van amelyik kínlódva, a beton alá nyomul az éltető nedvességért.

Egy fekete nyárfát a Duna partján félig kicsavart a szél, de nem adja fel, maradék gyökereit megerősíti, a kavicsos agyagon félig fekve is felfelé tör. Olyat is látunk, amelyik, hogy élni tudjon a többiek között, keservesen meghajolva, göcsörtösen tekeregve kapaszkodik.

Minél öregebbek, annál megviseltebbek, rücskösebbek, ágaik száradnak, kérgük darabokban hullik.

Végül így vagy úgy, de mind egyképp végzi: mint mi, fekve.