Amikor elkezdtem ezeket a bejegyzéseket írni, azzal az elhatározással fogtam neki, hogy, napi eseményekkel nem foglalkozom bennük. A politikának nevezett cirkuszi porondon túlságosan elszaporodtak a percemberkék, akik ágálnak, hangoskodnak, ordenáré kiszólásokat engednek meg maguknak, száll a por, az ember csak feszeng, produkcióikon nem tudja, sírjon-e vagy nevessen kínjában.
Lám, már másodszor szegem meg az elhatározásom.
Vezető politikusaink szépen belavírozták magukat ebbe a kormányválságba. Pár hete ezt írtam valakinek:
„Amennyire lehet, távol tartom magam ettől a politikának nevezett dilettáns, primitív és gátlástalan mocskolódástól. Az egyik oldalról dilettáns és primitív, a másik oldalról gátlástalan és primitív. Ebben még a partvonalról sem vagyok hajlandó részt venni.”
Mi is az alaphelyzet? Az elemzést többen, több nézőpontból elvégezték. A részleteket mellőzve, az elmúlt évek történéseinek vázát írom le, ahogy én látom. (Nem szólok az MSzP széthúzó csoportosulásairól, sem az SzDSz politikai és morális lejtmenetéről.)
Adva egy miniszterelnök, aki az előző, szűk fél ciklusában folytatta elődje népszerűségi politikáját (lásd: a cél szenesíti az eszközt) azért, hogy megnyerje pártjának a választásokat, és majd a következő négy évben végre megmozgassa ezt az állóvizet, és a liberálisokkal összefogva megvalósítsa nagyívű elképzeléseit egy modern verseny- és fejlődésorientált gazdaságról, társadalomról. (Erről szólt az öszödi beszéd.) A részletekről túl sokat nem lehetett akkor még tudni, bár azt mondta, minden elő van készítve. (Később kiderült, hogy nem volt.) Az MSzP-t - ami úgy hiszem, inkább érdekszövetség, mint a hagyományos értelembe vett párt – maga mögé állította azzal az ígérettel, hogy a nagy változások pozitív eredményei a következő választásokra beérnek.
A párt kezdeti nagy lelkesedése aztán szépen lelohadt a konkrét programok kidolgozása és bevezetése során. Itt már nem tapsról és szólamokról volt szó. A politikai jövőjüket kezdték veszélyben látni. Az ellenzék pedig egyfolytában válságról beszélt, azt sulykolta napról-napra. Közben minden eszközt megragadott a kormány munkájának akadályozására. Ennek volt csúcspontja a mostani népszavazás.
Az un. politikai elit végül szívós munkával elérte, most valóban válság van.
Az egyik oldal röhög a markába, hiszen egyik legkiválóbb képviselője pár éve megmondta: „Ott fogjátok érezni a tarkótokon a lihegésünket!” (Nem biztos, hogy pontos az idézet.) Nemcsak a lihegést, de a gáncsot is érezték. Minden lépésük után. A másik oldalon, a nagyobbik párt, megrettenve a felhergelt és demagógiával megvezetett „új többség” haragjától, meghúzta a vészféket. A demagógia persze nem ok nélkül hatott. A kormányoldalon nem találtak egyetlen értelmes embert, aki elmondta volna közérthető nyelven, hogy mi is a helyzet, mi és miért fog történni. Arra futotta csupán, hogy folyamatos defenzívában az ellenzék jeles képviselőinek vádaskodásaira reagáljanak. (Tegnap a Klubrádióban, Orosz József Kontrájában Simor András pár percben olyan szépen felvázolta gazdaságunk helyzetét és annak okait! http://www.nol.hu/cikk/487035/) A kormányfő, most kinevezve bűnbaknak a kisebbik kormánypártot, bedobta az SzDSz-t és az egészségügyi minisztert koncnak. Mintha nem a liberálisokkal együtt izzadták volna ki ezt az egyébként is elég felemásra sikeredett reformprogramot! Mintha a végrehajtás során a miniszterelnök nem is lett volna ott!
Egyszerű: talpon akar maradni. De már csak álldogálni fog. Valószínűleg egyedül.
És mi?
A mese tanulsága?
1. Valószínűleg a cél mégsem szentesíti az eszközt.
2. De jó lenne egy államférfi, aki valóban elkötelezett és hozzáértő embereket tudna maga mellé állítani! Az sem ártana persze, ha mi, választók felnőnénk, és nem vezérek kinyilatkoztatásaira lelkesülnénk.
A hét végén a hírek elől ezért menekültem ki a zöldbe. És végre a nap is kisütött. Még van ibolya, nyílik a tavaszi hérics és a bársonyos tüdőfű. Hasaltam a még száraz tavalyi füvön, és a keresőre tapadva csak ezek szépsége létezett. Hát ez a varázslat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése