Könyvhét

Jó ilyenkor kimenni a Vörösmarty térre.

Nézni a kavargó, böngésző tömeget, az embereket.

Pénteken erre járt egy norvég kisváros kórusa. Talán fellépésről jöttek vagy arra készültek. Leültek a szobor talapzatára, pihentek, beszélgettek, majd egyszer csak felálltak, hogy a maguk és a spontán összeverődött közönség örömére elénekeljenek néhány dalt. Aztán szedelőzködtek és mentek tovább. Jó, hogy van ilyen is.

Egy hallgató:

Néztem a dedikálásért sorban állókat, a szakmányban ajánlásokat és aláírásukat gyártó írók és akár kevésbé írók előtt …

Ők az ismerőseim. Szeretem az írásaikat. A tanulmányokat, regényeket. Gondolkodásom, képem a világról belőlük is épült.

Szeretem ezeket az arcokat. Azt látom bennük, amit az írásaikban. A nyitottságot, a gondolkodást, figyelmet a másikra, az emberre.

Závada Pál Jadvigája és Milotája, de ugyanígy „A fényképész utókora” az elmúlt évek egy-egy meghatározó élménye volt a számomra. (Micsoda közhelyeket produkálok!) Az együtt élő, szerető, kínlódó, érzelmeik meg nem értett kuszaságában és a történelem megnyomorító poklában forgolódó ember mélyen átélt és átélhetővé tett leírásai. Magyarok, szlovákok, zsidók élnek s halnak lapjaikon, és abból is megértünk valamit, mi is ez a Kárpát-medencei lét.

Popper Péter az ember belső vívódásairól, morálról és mostanában vallásról, vallásokról értekezik.

Tiszta, szép arc Bitó Lászlóé, aki egy sikeres kutatói státuszt adott fel, és költözött haza. Morál, a szép halál, (utolsó műve Polcz Alaine-nel közös beszélgetőkönyve) foglalkoztatja, de nem hagyja szó nélkül az utóbbi években megint éledő, beszüremkedő szennyes eszmék terjedését sem.

A „Fancsikó és Pintá”-t olvastam először Esterházy Pétertől a 70-es években. Legjobban a Termelési-regénye ragadott meg - majd harminc év után éppen most olvasom ismét, mielőtt belefognék a „Semmi művészet”-be. A kort kegyetlen éleslátással és szenzációs iróniával írja le.

Csak két idézet tőle:

„ Középeurópaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.

Nem reszketünk, mint a nyárfa; függünk.”

„Tudja barátom, bajos dolog állást foglalni a kor tévedéseivel szemben; ha ezeket ellenezzük, magunkra maradunk; ha pedig nekik behódolunk, ez sem becsületünkre, sem örömünkre nem válik.”

A „Társadalmi csapdák” majd a” Dignózisok” tették közismertté Hankiss Elemért a 70-es évek végén, 80-as évek elején. Ismertük onnan is, hogy Lengyel Lászlóval és Antal Lászlóval együtt egyetemi klubokban, kollégiumokban előadásokon fejtegették az akkori társadalmi szerkezet, rendszer, gazdaság elvi és gyakorlati ellentmondásait, zsákutcás működését.

Megválthatónak, megváltoztathatónak gondolja a világot. Találjuk ki, valósítsuk meg! Meggyőződése, hogy a ráció végül győz: idealista ember. Ezt látom az arcán is.