Ha már elkezdtem, (lásd a június 14-i bejegyzést) úgy tisztességes, ha a folytatásról is beszámolok. (A neveket most is törlöm.)
Mivel nem kaptam a doktornőtől választ, a neki írt levelemet elküldtem az intézmény igazgatójának, és kértem az ügy kivizsgálását. Két nap múlva levelet kaptam a doktornőtől:
Tisztelt M. ur!
Professzor ur atadta nekem levelet, csatoltan kuldom Onnek valaszomat, kerem tovabbitsa Edesanyjanak is.
Tisztelettel:
dr. X. Y.
Tisztelt M. úr!
Levele igen elszomorított, mivel a hangnem nem az a korrekt és kulturált megkeresés, amilyen viszonyban Önnel és Édesanyjával az eddigi évek során voltam.
Megértem, hogy a műtét után gyors javulást vártak, és a komplikáció megjelenése (egy teljesen más típusú bevérzés, mint aminek nyomai a leírásban szerepelnek) frusztrációt okoz.
A műtéti lista kényszerű bevezetéséhez és az ezzel járó rengeteg adminisztrációhoz sajnos nem kaptak kollégáink megfelelő segítséget, így emberfeletti munkával próbálják meg azt, hogy időben értesítsék a pácienseket.
Amennyiben ebben fennakadás van, szintén nem az Ön által feltételezett nemtörődömség, hanem a rendszer minket benne dolgozókat is szenvedő alanyokká tévő hibája.
Tisztelt Uram, leírja, hogy azonnal behívtam, megvártam Önöket, hogy eldönthessem, van-e szükség sürgős beavatkozásra, így nem értem, hogy minősítheti a munkámat szakszerűtlennek és nem elég alaposnak.
Kollégával még aznap délután konzultáltam (N. N. retinasebész), és a teendőim közt számon tartottam, hogy értesítem Önöket.
Munkaidőben (28-án) ugyanakkor valóban előfordul, hogy nem tudom fölvenni a telefont, ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy ilyenkor beteget vizsgálok vagy operálok. Este nyolcig egyébként a rendelőben asszisztensnőm minden telefont fölvett.
Abban igaza van, hogy 29-én és az azt követő napokban, nem vettem fel telefont és nem néztem meg a levelezésemet sem.
Ennek azonban nem az Ön által véleményezett embertelenségem (korábban így viselkedtem volna Önökkel??) az oka, hanem az, hogy egy családi tragédia ért.
Azon a hajnalon váratlanul meghalt a hozzám igen közel álló, várandós ikertestvérem, öt gyermeket hagyva árván.
A legkisebbet még ki tudták menteni halott édesanyjából, akihez az óta én járok be az intenzív osztályra.
A betegeimet segítőkész kollégáimra bíztam, így jutott el az Ön édesanyja is megfelelő kollégához.
Néhány szó borítékról: amennyiben édesanyja is jól visszaemlékszik, több fordulós „közelharcot” vívtam vele a műtét után, nem akartam elfogadni a köszönetet tekintettel különösen idős korára, s vélhetően kis nyugdíjára.
Az összeg nyilván az, amit ön mond, bár szándékosan soha nem tartom nyilván ki mekkora ajándékkal köszöni, vagy nem köszöni meg (ÖNKÉNT) a munkámat.
Kedves M. úr, mindezek után talán érthető, hogy a betegellátás – nekem is nagy sajnálatomra – átmenetileg második helyre szorult az életemben.
Mindenesetre igen rosszul érint, hogy nem valamilyen nyomós okot, hanem egy egyébként rám nem jellemző, hirtelen rámtört „embertelenséget, nemtörődömséget” vélt hallgatásom mögött.
Válaszát várom, üdvözlettel:
Dr. X. Y.
Válaszoltam:
Doktornő!
Egy-egy haláleset mindig megdöbbentő, - főleg, ha közeli hozzátartozóról van szó - nehéz ilyenkor úgy mondani, írni valamit, hogy az ne közhely legyen.
A leveléről:
Nem kívánok levélcsatába bonyolódni, de három megjegyzésem azért van.
- A dátumokkal némi probléma van. Én azt írtam: ”28-án 10 órától késő estig, majd másnap reggel is folyamatosan hívtam Önt a mobiltelefonján, ami kicsöngött, de nem vette fel és nem is hívott vissza …”
Nagyjából óránként hívtam, mert ugyebár azt mondta, hogy egy újabb műtétre van szükség, és ennek az időpontja és lefolytatójának személye miatt hívjam 28-án 10 óra után. Nem tudtuk, hogy mi van, mi lesz. Mint írja, még aznap (vagyis a vizsgálat napján, 27-én?) délután konzultált is a kollégájával, és számon tartotta, hogy bennünket értesít ennek eredményéről, de ez a mai napig nem történt meg. Valóban idegesek voltunk. Persze, lehet ezt frusztrációnak nevezni …
- Azt írja: „A betegeimet segítőkész kollégáimra bíztam, így jutott el az Ön édesanyja is megfelelő kollégához.”
Ez nem így történt. Idézek az előző levelemből: „…miután még az SMS-emre sem reagált, bementem a klinikára, és megkerestem Dr. N. N. szakorvos urat, aki 27-én az ultrahang vizsgálat elvégzésében segített Önnek, és a segítségét kértem.”
- Nem venném a bátorságot, hogy szakmai vitát folytassak Önnel. Az előző levelemben hivatkoztam a május 29-i ambuláns kezelőlapra, - az a gyanúm, hogy Ön azt nem nézte meg - abból idézek:
„Vél.: látásromlását vélhetően nem friss (nagy valószínűséggel már a szürkehályog műtét előtt is fennálló) subretinalis bevérzés okozta.”
Ez az én laikus olvasatomban többek között azt is jelenti, hogy nem műtét utáni komplikációról van szó, mint azt Ön a levelében írja. Szintén laikusként még arra is gondolok, lehet, hogy a műtét teljesen felesleges volt, helyette talán ennek a bevérzésnek a kezelését kellett volna megfontolni, egy ezzel foglalkozó specialistához irányítani, mert mint azóta tudom, ha ezt időben teszik, gyógyszeresen kezelhető. A novemberi lelete tanúsága szerint ezt a bevérzést Ön már akkor észlelte.
Persze ezek - főleg így utólag - csak egy laikus feltevései.
Hangsúlyozom, a felháborodásomat, felháborodásunkat az okozta, ahogy a betegét magára hagyta. Őszinte leszek: számomra válasza is a hárításról, a dolog elkenéséről szól.
Szeretném felhívni a figyelmét az előző levelem „hálapénzre” vonatkozó soraira.
A magam részéről a további levélváltást feleslegesnek tartom.
Budapest, 2008. június 20.
Aláírás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése